Evangélikusok

Szopori Nagy Lajos (1935–2005) élete utolsó éveiben egyházunk folyóiratának, a Credónak a munkatársai közé tartozott. Mint szerkesztő bátran állíthatom: ebben az időszakban nem volt olyan evangélikus szerzőnk, akivel akkora szerencsénk lett volna, mint vele. Világosan értette és helyeselte a periodika célkitűzését: nem bocsátkozott ugyan elvi fejtegetésekbe, de – számomra megtisztelő – barátsága, egy-egy megjegyzése, állandó és szíves segítsége mindennél többet jelentett.

Mindig minőségi munkával érkezett: amit lefordított, magyar szövegként életre kelt. Én már így olvastam, hiszen finnül nem tudok. Lajos filológiai készségéről, alaposságáról inkább közvetve győződhettem meg, versfordításai azonban rögtön megmutatták, hogy igazi művész. Amit kaptunk tőle, sohasem volt lapos, unalmas. Igaz, a minőség önmagában is kizárja az unalmat, de azt sem szabad elfelednünk, hogy a kortárs finn irodalom talán legjobb magyar ismerőjeként okosan és kiváló arányérzékkel válogatott folyóiratunk számára.

Még megengedte az Isten, hogy a Sirkka Turkka-versek fordítását – halála előtt másfél hónappal – elküldje címünkre. Úgy tapasztaltam, hogy igen nagy önfegyelemmel viselte sorsát; de amikor a költőnő sötét tónusai magyarul is megszólaltak, talán az a Szopori Nagy Lajos vallott, aki saját szenvedését is a műfordításba rejtette.

És most itt az idő, meg kell vonnom egy szolid, rövidre szabott munkatársi kapcsolat mérlegét. Hat dupla számban – az utolsó még előttünk – negyven-egynéhány oldal: hat kortárs szerző rövid bemutatása, két elbeszélés, egy rövid prózaciklus, huszonhat vers. A finn irodalom hazai recepciójához képest úgyszólván elenyésző mennyiség: a kapcsolat rövid volt, a folyóirat ritkán jelent meg. És mégis…, huszonhat valódi vers igen nagy érték. Úgyszólván karcsú kis kötet. Ha valaki a finn irodalmat s különösen a finn költészetet szereti, észben kell tartania folyóiratunk 2002–2005-ös számait.

Önfegyelmét és munkabírását őseitől, a Sopron megyei magyar parasztgazdáktól örökölhette Szopori Nagy Lajos. Beleérzőkészsége, kifinomult hallása talán személyre szólóbb adomány. A finn föld és a finn irodalom iránti szeretete pedig titok: életútjában vannak ugyan támpontok, amelyek az érdeklődés korai megjelenését bizonyítják, de az életrajzi adalék nem magyarázat.

Márciusban, a hetvenedik születésnapján talán úgy lehetett összegezni pályáját: nehéz korszakban is tudta kamatoztatni tehetségét. Aztán sokkal rövidebb, de – bizonyos szempontból – sokkal gyötrelmesebb korszak következett, s mégis maradt ereje… Elküldte az utolsó műfordításokat. Míg végül Isten határt szabott a kísértésnek, s most fájó szívvel, de az ő akaratában megnyugodva búcsúzunk.

Mányoki János