Keresztény szemmel

Pár éve csak annak, hogy az Országgyűlés munkaszüneti nappá nyilvánította november elsejét, „mindenszentek napját”. Egy nappal korábban mi, protestánsok a reformáció napját ünnepeljük, majd másnap a temetők csendjében halottainkra emlékezünk. A körülöttünk lévő s mindennapjainkban is tapasztalható globalizált világunkban ilyenkor furcsa pogány hagyományok is könnyen életre kelnek. Ezért is jó, hogy éppen e napokban még nagyobb erővel szólalhat meg köreinkben – s remélhetőleg köreinken túl is – az evangélium minket minden emberi gyarlóságunkból és emberfeletti fogságunkból kiszabadító, élő hangja.

„Aranyló október komor novemberbe hajlott” – írja az angol költő, T. S. Eliot. Elérkeztünk Szent András havához, az utolsó negyedév második feléhez. Az őszderék tehát mindenkihez beköszöntött: protestánsokhoz és katolikusokhoz, hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt. Az idén négynapos hétvégét tudhatunk magunk mögött, a fővárosban már péntek délután megbénult a forgalom, a tavasziasan meleg időjárás, a természet pompázó színei sok családot csalogattak arra, hogy munkahelytől és otthontól távol gyűjtsenek erőt a naptári év utolsó hatodára. Mi, evangélikus keresztények az „ünneptelen félév” végéhez közeledünk, s igehirdetéseink egyre célirányosabbak: hamarosan majd az utolsó ítéletről és az örök életről hallunk. De ez az időszak egyúttal az új egyházi esztendő kezdetének, az adventi várakozás előkészületének az ideje is. Reformáció után, advent előtt vagyunk. Már várjuk a várakozás idejét.

Sokféle várakozás feszül bennünk. A félelem lelke is átsuhan rajtunk, amikor a földgolyónkat érő természeti katasztrófákról: földrengésekről, hurrikánokról, árvizekről, madárinfluenzáról hallunk mindennap. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy veszélyeztetett világban élünk. Jó ilyenkor a 46. zsoltár szavaiba megkapaszkodnunk: „Azért nem félünk, ha megindul is a föld…” (3. vers) Igen, a szeretet: az istenszeretet és az emberszeretet kiűzi a félelmet.

Feszülő várakozással nézünk országunk sorsa elé. Jövőre lesznek ismét parlamenti választások. Sokan szeretnék hittestvéreink közül is, ha „mi” győznénk – és nem „ők”. Megértem sok testvérem jóakaratú vágyakozását: én is más világot szeretnék magam körül látni. Ugyanakkor inteni is kell testvéreimet arra, hogy nem a „mi” győzelmünket kell „kiimádkozni”, hanem azért kell hálát adnunk, hogy akkor és ott „ő” győzelmet aratott. Hogy „ő” legyőzte a bűnt, az ördögöt és a halált, ahogy Luther mondta. Az „ő” győzelme felszabadít arra, hogy politikai ellenfeleimben ne az ördögöt lássam, hogy ne démonizáljam azt, aki másképpen gondolkodik, mint én. Hitemet, teológiámat nem rendelhetem alá a politikának. Szomorú jelenségnek tartom, ha egyházunkban a világgal kell példálózni. Egy barátom szokta mondani: ne hagyjuk, hogy a világ, a politika „tematizáljon” minket, hanem mi, az egyház, a keresztények „tematizáljuk” a világot, a politikát! Ne hagyjuk tehát, hogy a politika megosztottsága bennünket is megosszon, hanem azon munkálkodjunk, hogy a „communio”, az úrvacsorai asztalközösség gyógyító ereje a minket körülvevő világra, a társadalomra is kisugározzon!

Feszülő várakozással nézünk egyházunk, a Magyarországi Evangélikus Egyház jövője elé. Vannak, akik itt is „táborokról”, megosztottságról beszélnek. Volt idő, amikor nem az „egyházszakadás”, hanem az „egyházhasadás”: a belső, lelki szkizofrénia veszélyétől kellett tartanunk. Manapság talán már nem ennyire éles a helyzet, noha kétségtelenül vannak közöttünk liberálisok és ortodoxok, „evangélikus-katolikusok” (a liturgikus megújulás őszintén odaadó hívei) és „evangélikus-evangelikálok” (a liturgikus megújulás ellenzői, a szabadegyházi modell pártolói).

Nem speciálisan magyarországi jelenség ez: ma, 2005-ben éppen ugyanezek az erő- és törésvonalak figyelhetők meg az Egyesült Államok Evangélikus Egyházában (ECLA), amely majdnem hatmillió (!) tagot számlál. A bajainkkal sem vagyunk tehát egyedül. Ráadásul még az orvosunk is közös!

Kár félni egymástól, és megbélyegezni egymást. Hiszem és vallom, hogy minden irányzatnak vannak jó és hiteles, illetve rossz és hiteltelen képviselői. Azt is hiszem és vallom, hogy ezek a jók előbb-utóbb megtalálják egymást, s nem engedik, hogy saját irányzatuk rossz képviselői kerekedjenek felül. A közelmúltban egy balatonszárszói lelkészakadémián nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy teológiában és kegyességben egymástól fényévnyi távolságra lévő lelkészek között Isten Szentlelke miként tud pillanatokon belül benső lelki egységet teremteni. Mondhatjuk persze, hogy a Szentléleknek ott könnyű dolga volt, mert az önmagát Isten „udvari bolondjának” nevező Luthert s a lutheri kegyesség által képviselt „hilaritást”: a sokszor felszabadító és könnyfakasztó humort választotta magának szövetségesül.

Reformáció ünnepe után és advent előtt feszülő várakozással nézünk az Északi Egyházkerület püspökválasztása elé. A gyülekezetek huszonhat személyt ajánlottak, közülük hárman vállalták a jelöltséget. November 20-án, vasárnap szavaznak a gyülekezetek. Sokakban kérdések, kétségek fogalmazódnak meg: van-e, lesz-e erre a tisztségre alkalmas személy. Aggodalmaskodásunk máris rossz irányba fordítja-torzítja kérdéseinket. Azt kérdezzük, hogy „van-e” alkalmas személy. Bátran és a leghatározottabb biztonsággal kijelentem: nincs! Nincs alkalmas személy! Ám ugyanilyen bátorsággal és biztonsággal azt is kijelentem: erre a szolgálatra Isten alkalmassá tehet! Nemcsak a jelölteken, hanem rajtunk is múlik: nem gördítünk-e akadályt (például aggodalmaskodásunkkal, kishitűségünkkel, irigységünkkel) mennyei Atyánk munkája elé? Persze aki (fel)áll, vigyázzon, el ne essék! Mert a magasban erősen és élesen süvít a szél.

Reformáció ünnepe utáni, advent előtti különféle feszült várakozásaink közepette egyedüli erőforrásunk és felüdítő vigaszunk az Urunktól kapott tanács: Imádkozzunk!

Nybor