Liturgikus sarok

Visszaszámlálás 3.

Az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv megjelenésének időpontjáig visszaszámláló sorozatunkban nemcsak az a kérdés izgalmas, hogy mi az, ami megújult, vagy új anyagként került be az „új Agendába”, hanem az is, hogy mi az, ami régi. Ez utóbbiakat próbáljuk meg jelen írásunkban csokorba gyűjteni.

Sokszor előkerült már (e rovat cikkeiben is), hogy hitünk – imádkozott hitünk – újrafogalmazása minden kor természetes feladata, s ezzel a bizonyságtevők „fellegébe” kapcsolódunk bele. A keresztény ember nem előzmények nélkül keresztény ember. Ugyanez vonatkozik minden istentiszteletre, minden gyülekezetre, az egész egyházra. Amikor egy keresztény család gyermeke megszületik, s amikor a gyermek (vagy a felnőtt) a keresztségben újjászületik, magával hozza az örökölt kincset: a keresztény élet stafétabotját. Amikor a lelkész felmegy a szószékre, ott áll mögötte az igehirdetők kétezer éves tábora. Amikor a gyülekezet tagjai imádságra kulcsolják a kezüket, ott van mögöttük az egyház egésze – visszamenőleg a kezdetekig, hiszen összecseng, együtt hangzik minden, ami a mennyei istentisztelet része. A menynyei liturgiában, az örök jelen istentiszteletében pedig, ahol a Vagyok az emberek között van, együtt van a múlt, a jelen s a jövendő Istent dicsérő serege. Ott megszűnik az idő dimenziója, és harmóniába kerül minden. Hitem szerint egy hang lesz a nagy egészben a magyar evangélikusság istendicséretének a hangja.

Nézzük hát, hogy a megjelenő liturgikus könyvben mi az, ami „régi”, ismert, nem szokatlan.

Természetes módon az istentiszteletet az Atya, Fiú, Szentlélek nevében kezdjük és áldással zárjuk. Egyik sem hagyható el, hiszen a lényeghez tartozik.

Régi a forma. A nyugati kereszténység általános istentiszteleti gyakorlata, amelyben van előkészület, ezt követi a bevezetés, utána az igei, illetve a szentségi rész, majd végül az útnak indító, befejező-áldó rész.

Nem új az sem, hogy a lelkész és a gyülekezet kiválaszthatja, melyik forma szerint szeretné ünnepelni az Istennel való találkozás eseményét. Énekeskönyvünk és jelenlegi Agendánk egyaránt tanúskodik arról, hogy 1963 óta lehetőség nyílik arra, hogy egyszerű, énekverses vagy liturgikus rend formájában tartsuk az istentiszteletet.

Az sem szokatlan, hogy az istentisztelet szerves része az úrvacsora. Nem különálló rész, nem elhanyagolható függelék, hanem alkotóelem. Ez nem zárja ki azt, hogy az úrvacsorai részt különleges alkalmakkor az igei istentisztelet zárása után tartsuk, de az a természetes, hogy a kétfókuszú liturgia (ige és szentség) összetartozzék, egy egészet alkosson.

Megszokott az énekek sorrendje is. A kezdő-, fő- és záróénekek rendje az eddigiekhez hasonlóan alakult.

Nem számít újdonságnak az sem, ahogyan a liturgia az ősi elemeket kezeli: az istentisztelet első részében a zsoltár, a Kyrie, a Gloria, az úrvacsorai részben a Sanctus, az Agnus Dei szólal meg. Az úrvacsora eddigi felépítése is – egy apró sorrendváltoztatással – teljes egészében megmaradt.

Az ismert, szeretett imádságok közül is számosat megtalálhatunk az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyvben. Bár a kollekta imádságok a nyelvi kifejezés szempontjából részben megújultak, sok – talán már szó szerint is ismert – „elsajátított” imádság az új rendtartás gyakorlatában is felcsendül.

Az új kötet megőrizte a karácsonyesti és a passiói istentisztelet rendjét, egyszerűsítve a gyülekezet helyzetét az énekválasztás terén.

Összességében igaz, hogy az, aki otthon érezte magát a jelenlegi Agendánk szerint tartott istentiszteleten, könnyen otthon érezheti magát a megújult rend szerintin is. Ehhez jó lesz ismerősként üdvözölni az eddig már megszokott szövegeket, formákat, részfelépítéseket, illetve rácsodálkozva, nyitott szemmel és szívvel fogadni az új részeket, mondatokat és megformázásokat. Hiszen az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv szerves folytatása a jelenlegi Agendának, és beleilleszkedik az egyházunkban mintegy száz éve zajló folyamatba.

Hafenscher Károly (ifj.)