Kultúrkörök

Budapest II. világháborús ostroma alatt, 1944–45 telén harminc gyermekotthon nyújtott menedéket – a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt, Sztehlo Gábor evangélikus lelkész irányításával – az üldözöttek gyermekeinek. Ezek egyike volt a Rózsadombon, a Bogár utca 29. alatt működő intézmény. Az otthon pedagógiai vezetője, „Éva néni” – ma Bartosné Stiasny Éva – háborús viszontagságaiknak és csodás megmenekülésüknek a lejegyzésével tanúskodik Isten gondviselő kegyelméről. A Háborúban békességben – A Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmenekülése című könyv bemutatója október 27-én volt a Budapest-Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében.

Röviden, tömören, fegyelmezetten és a megtartó Istent dicsérve zajlott a könyvbemutató. Szerény volt az emlékező, akiről pedig Sztehlo Gábor így írt: „Jelentős, pótolhatatlan segítőim egyike. Életét ezen időszakban teljesen az ügynek szentelte Stiasny Éva, akit még fasori segédlelkész koromból ismertem, mint jó ifjúsági munkást” (Koren Emil: Sztehlo Gábor élete és szolgálata, Budapest, 1994, 51. oldal). Stiasny Éva könyvének rangját emeli a Horváth Ádám rendező által írt előszó, amelyben megbecsüléssel, a gyermekmentő szolgálatot nagyra értékelve szólt Stiasny Éváék tevékenységéről.

„…nem csupán a felnőtt olvasók, hanem a mai gyerekek is megismerhetik a hittanórákon, illetve az ifjúsági körökben, hogyan vészelték át Budapest ostromát az akkori gyermekek és fiatalok, és hogyan tapasztalták meg Isten segítségét” – foglalja össze könyvének célját a szerző a kötet elején.

Kendeh K. Péternek, a Luther Kiadó igazgatójának a jóvoltából igen informatív és jól szervezett volt a bemutató. A nagyszámú résztvevő vetített képen láthatta az ép, majd romos Bogár utcai házat. Hallhatta a könyv kiadásának izgalmas történetét, megismerhette a kétszer is elénekelt korálunkat: „Óh, terjeszd ki, Jézusom…” (120. ének)

Ezen az estén nemcsak a helyszínen, hanem határainkon túl is sok helyütt emlékeztek Stiasny Évára és az otthonban eltöltött időre, hiszen az egykori gyerekek – ma már idős emberek – közül jó néhányan külföldön élnek. Mivel személyesen nem tudtak jelen lenni az eseményen, többen levélben üdvözölték Éva nénit. A kiadóigazgató e szívhez szóló levelek közül hármat felolvasott.

A jelenlevők között voltak a hajdani otthonlakók és utódaik, akik szintén ismerik az eseményeket. Mindnyájan Bartosné őszinte tisztelői. A hallgatók másik fele Éva néni barátai, ismerősei közül került ki. Az alkalom végén mindannyian körben állva, egymás kezét fogva énekelték el a már említett korálunkat, és mondták együtt a Miatyánkot.

A bemutatón a néhány hozzászóló szava nem embermagasztalás, hanem Isten-dicsőítés volt. Az egész estére jellemző volt az a mondat, amelyet a Jad Vasemben olvasunk Jeruzsálemben: „Aki egy életet megment, a világot menti az meg.”

Mostanában sokszor hallottunk 1956 örvendetes és gyászos eseményeiről. Joggal. De a mai idősek nem felejtik el 1944–45 háborús eseményeit sem. Ahhoz, hogy a közös emlékezet békévé oldja a harcot, fontos, hogy kiderüljön: a magyar, a német, az orosz katona egyaránt ember tudott maradni, még ha egyenruhában volt is… A szerző könyvében erről is szól.

Meggyőződtünk arról, hogy igaz, amit János első levelének a 4. fejezetében olvasunk: „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (18. vers) Őszintén senki sem mondhatja, hogy nem volt benne félelem ezekben az időkben, de a másokért felelős szeretet erősebbnek bizonyult a jogos félelemnél is.

Nagyon örültem annak, hogy az olvasó nem manipulált írásokból, egyoldalú naplóbejegyzésekből vagy cikkekből származó információk alapján kénytelen tájékozódni: a bemutatón az események részeseitől hallhatta – a könyvben pedig olvashatja –, hogy mi történt a háború közben a békesség szigetén. Éva néni szavaiból a teljes valóság sejlett fel. Talán kissé túlozva a könyvbemutatón annak voltunk tanúi, hogy mit jelent a „történelem alulnézetből”. Itt nem politikusok, hadtörténészek, párttagok megállapításait hallhattuk, hanem a Bogár utca 29. elfelejtett valóságát.

Éva néni született pedagógus. Tudja, hogy sem a gyerekek, sem a gondozók nem angyalok, a megszállók még kevésbé. Mégis, a nyomorult emberek is Isten küldöttei és ápoltjai lehetnek. A Jelenések könyvének egyik szakasza (3,2–3) ellentmondásosnak látszik, mégis valóság. A halottnak mondott gyülekezeti tagok is segíthetnek a haldoklóknak. A végtelenül erőtlenek a még gyengébb testvéreknek… Ez történt a Bogár utcában is.

Jó, hogy Éva néni nemcsak saját magáról beszél a könyvében, hanem más, hiteles keresztényekkel együtt láttatja saját szolgálatát. Sztehlo Gábor, Koren Emil, Lehel Ferenc, Benczúr László, Éliás József, Hajós Emil és mások neve jól ismert számunkra; azonban sok ismeretlen név is előkerül: váratlanul segítő német tiszteké, orosz katonáké, a magyar rendőrség néhány tagjáé – ők is lehettek Isten eszközei.

Igazat adok Horváth Ádám rendezőnek, aki arról panaszkodik, hogy „Éva néni” és Sztehlo Gábor nevét még mindig csupán emberek kis csoportja – a megmentettek és hozzátartozóik, illetve néhány lelkes tisztelőjük – ismeri. Úgy hiszem, hogy akik e könyvet elolvassák, sokat megtudhatnak róluk, és áldhatják Istent, amiért mindig megsegíti a hozzá fordulókat. Amint a szerző írja: „Mert mi bizony sokszor elmondhattuk: »Mindeddig megsegített bennünket az Úr!« (1Sám 7,12)” És ahogyan JSir 3,22–23-ban olvashatjuk: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” S miként abban az időben gyakran énekeltük: „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.” Ez a könyvecske gyermekeink és unokáink számára erről szóló tanúságtétel. (A kötetről ismertetés olvasható október 23-i számunk 5. oldalán.)

Hafenscher Károly (id.)