A közelmúlt krónikája

Lélekemelő. 2005. október 30-án számomra nagyon helyén volt ez a jelző. Ezt a napot Európa egyik legnagyobb közszolgálati televíziója, a ZDF arra szánta, hogy különböző műsorokban beszámoljon a drezdai evangélikus Frauenkirche (Miasszonyunk-templom) újjáépítéséről és felszenteléséről. Már a beharangozó híradásokból, újságcikkekből is sejteni lehetett, hogy történelmi jelentőségű lesz ez az esemény.

Talán tízéves lehetettem, amikor először láttam egy képeslapot a drezdai Frauenkirchéről. Az iszonyatos romok dermesztően hatottak rám már akkor is. Később pedig, amikor élőben láthattam a porig rombolt templomot, még döbbenetesebb volt az élmény. A protestáns barokk talán legszebb darabját, amelyet 1743-ban építettek, a háború során, 1945 februárjában, Drezda negyvenezer polgári áldozatot követelő bombázásakor pedig porig romboltak, az utóbbi évtizedben eredeti formájában újra felépítették.

2005-ben a reformáció ünnepének egyik csúcspontja volt a templomszentelési istentisztelet, ahol már nem a felújítás hihetetlen összköltségéről – 180 millió euró (!) – volt szó, hanem arról, ami a grandiózus folyamat mögött meghúzódott, és ami jövőt és új fejezetet nyit.

A templom szépségét, erejét és építészeti csodáját turisták és szakemberek is értékelik majd bizonyára, de teológiai üzenetét mindannyiunknak meg kellene hallanunk. Erről szólt igehirdetésében a szász evangélikus püspök, Jochen Bohl, amikor a mustármagról szóló példázat alapján prédikált. A hihetetlenül kicsi kezdeményezés az volt, amikor 1982. február 13-án este, a bombázás évfordulóján fiatalok gyertyát gyújtottak a romok körül, és mit sem számolva az akkori realitással, a reménység fényeit indították el a drezdai romoktól szerte a világba. Azt hirdették ezzel, amit a püspök így fejezett ki prédikációjában: „…a sebek gyógyíthatók, az igazságtalanság és az erőszak legyőzhető, ellenséges szemek megbékélten nézhetnek egymásra. A romokból evangéliumi üzenet lett.”

1989-ben mindössze tizennégy drezdai polgár kezdeményezte a templom felépítését, amely akkor teljesen elképzelhetetlen volt. A civil kezdeményezés túlnőtt minden elképzelésen és álmon, így adta vissza a hitet megszámlálhatatlan emberi léleknek, és szólította meg sorra azokat, akik már belenyugodtak a kő, a rögök, a romok jelenlétébe és örök megmaradásába.

A felújítás összköltségének a kétharmadát magánszemélyek és cégek teremtették elő, a legapróbbnak tűnő kezdeményezések révén. Drezdai taxisok például több éven keresztül minden megrendelt útból 1 pfenniget átadtak a templomépítési alapítványnak. Egy politikai fogoly, aki négy évet töltött az NDK börtönében, kártérítésének teljes összegét a felújítás céljára adományozta. Az adakozók között nem kevesen voltak a hajdani háborús ellenfelek, britek és amerikaiak egyaránt. Magánvagyonából támogatta az építkezést II. Erzsébet angol királynő, valamint a kenti herceg. A sort hosszan lehetne folytatni.

Horst Köhler államfő a siker titkát a többlethitben és reménységben összegezte ünnepi szavaiban: „A kezdeményezők számára világos volt: egy város több, mint az épületeinek az összessége. Egy város a lakói tartásából és cselekvőerejéből él. Ezek pedig azok, akik a város javát keresik, ahogyan azt már Jeremiás próféta is megmondta.”

Az újrakezdés erejét és vágyát erősítette az a több évtizedes partnerkapcsolat, amely az angliai Coventry és Drezda között jött létre. A két város az esztelen és értelmetlen pusztítás európai szimbóluma. Coventryt 1941-ben németek bombázták rommá, Drezdát 1945-ben britek és amerikaiak. Coventry, ez az angliai város ma a háborúellenesség és az egész világra kiterjedő békeépítés egyik legjelentősebb centruma. A megújult drezdai templom arany toronykeresztjét angol kézművesek készítették. A legfinomabb munkát az az iparművész végezte, akinek pilóta édesapja annak idején bombákat szórt Drezdára. Az oltáron pedig a coventryi katedrális világszerte ismert, szögekből összeállított keresztje áll. A felszentelési ünnepségekre eljöt Colin Bennets, Coventry püspöke is.

A felépült templomban minden új, de a hatalmas kőfalak tömbjeibe beépítettek régi köveket is a romokból. Ezek a kövek a maguk szürkés-feketés színével figyelmeztetnek a múlt iszonyatára. A drezdai Frauenkirche a figyelmeztetés és a kiengesztelődés helye.

Az ünnepi istentiszteleten a jelenlegi államfő mellett ott volt három elődje is, jelen volt a régi és az új német kancellár, a gazdasági, a politikai és a kulturális élet számos neves személyisége. Mindvégig azt az egyszerű képletet lehetett megérezni, hogy „én és te együtt mi vagyunk”. Ahol emberek egymásra találnak egy magasztos, jó ügy érdekében, ott együtt szól a régi korál minden résztvevő ajkán.

Gerhard Hauptmann író 1945-ben így összegezte a látványt, amelyet a város nyújtott: „Aki elfelejtette a sírást, az újra megtanulja, amikor Drezda pusztulását látja.” A felépült új templom szentelésén újabb könnycseppeket is láthattunk az építész, a régi és mai püspök, valamint a közel százezres létszámú gyülekezet sok-sok tagjának a szemében. A kiengesztelődés és a béke lehetőségének ajándékát fogadták el sokan ezen a napon Európában, amikor odaálltak a drezdaiak mellé.

A szertartást kezdő ünnepi bevonulásban elöl mentek a fiatalok és a gyermekek, ők vitték a kegytárgyakat, a templomi felszereléseket. Az orgona felszenteléséig az énekeket az a művész, Ludwig Güttler irányította trombitájával és fúvós társaival, aki egymaga ezerötszáz hangversenyt tartott zenekarával a templom építése javára. Az imádságokat azok a drezdaiak mondták, akiket még a régi templomban kereszteltek, konfirmáltak vagy eskettek. A templom körül pedig azok a tízezrek álltak, és szívták magukba az új kezdet friss levegőjét, akiknek az életében növekedni kezdhet a mustármag, és bármennyire hihetetlen, olyan nagy ágakat hajthat, „hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak” (Mk 4,32).

Az újnak, a jónak és a békésnek egy kis mustármagnyi kezdetét átélhetjük mi is, ha ránézünk a romokból hihetetlen módon felépült új templomra. Bátorságot kaphatunk saját életünk ma még alig elképzelhető, de Isten országának logikája szerint mégis valóra váltható terveinek a megvalósításához.

Szabó Lajos