Keresztény szemmel

A kilencvenes évek zsinatai többek között egyfajta rendet alakítottak ki a választott egyházi tisztségek terén. A parókus lelkészeken és a püspökökön kívül – az ő megválasztásuk a nyugdíjkorhatárig szól – minden más választás hatéves ciklusokban zajlik. Az első ilyen hatéves ciklust a zsinat a 2001–2006-os periódusban határozta meg.

Könnyű belátni az új elképzelés jelentős előnyét. Korábban a legkülönbözőbb időpontokban járt le a gyülekezeti presbitériumok, az egyházmegyei, az egyházkerületi és az országos tisztségviselők megbízatása, ami azt is jelentette, hogy valahol szinte mindig zajlott választási procedúra.

Az új szisztéma szerint a ciklus utolsó esztendeje választási év meghatározott rendben. A folyamat eredményeként megújított testületekkel indul majd a 2007–2012-es új ciklus. Így egy esztendőre koncentrálódnak a személyi kérdések, ami a stabilitáson túl azzal a lehetőséggel is jár, hogy optimálisan lehet gazdálkodni a feladatokat vállaló munkatársakkal.

Persze az új egyházi törvénykönyv nemcsak ezt a lényeges változást hozta, hanem kiterjedt az egyházi élet minden területére. Ezért is fontos, hogy még a választási periódus előtt azzal is foglalkozzunk, milyen tanulságokat hozott az új törvények keretei között élő egyházban az első ciklus. Az idén a megszokottnál egy hónappal később, december első hétvégéjén Révfülöpön sorra kerülő felügyelői konferencia ezt a feladatot tűzte ki maga elé. Természetesen szűk két nap kevés minden részletkérdés megvitatására, ezért is – de a felügyelői szolgálat középpontba állítása okán is – az értékelés fő megközelítési szempontja a nem lelkészek szolgálatának a kérdése lesz.

Véleményem szerint ez elsősorban nem a törvények ügye. Pontosabban a törvények – nézetem szerint – kellő hátteret nyújtanak a nem lelkészek szolgálatának. Kérdés, hogy mi a helyzet a mindennapokban. Nyersen fogalmazva: reális veszély-e ismételten az „elpaposodás” egyházunkban? Azt hiszem, a tisztességes válasz igenlő. Bizonyos, hogy mind a gyülekezetekben, mind a testületekben, az egyházi közéletben számos pozitív példa van a nem lelkészek aktivitását illetően, akár elégedettek is lehetnénk, de a tendenciák nem kedvezőek.

Dr. Nagy Sándor református főgondnok testvérünk számos alkalommal elmondta, kifogásolta, hogy az egyházak, az egyházi emberek véleménye nincs igazán jelen, nem kap hangot a társadalomban, a közéletben. Tizenöt évvel a rendszerváltozás után – más technikákkal, mint az előző rendszerben, de – ismét izoláció fenyegeti az egyházat. És szinte paradox módon, ami megmaradt, az a reprezentáció.

Bármilyen színű a kormány, igényli, hogy a püspökök jelen legyenek a nemzeti ünnepeken. Ez természetesen nem baj; az már inkább, hogy az elvileg szabad sajtóban igen nehezen kap helyet egyházi személyiségek – akár lelkészek, akár nem lelkészek – véleménye időszerű társadalmi kérdésekben. Frontáttörést csak a nem lelkészek menedzselése hozhatna.

Azért is nehéz ezen változtatni, mert sokszor az egyházak belső élete is visszaigazolja ezt a gyakorlatot. Az egyházi sajtó is, mely leginkább nyitott a nem lelkészek irányában, még túlzottan klerikus, olykor archaikus, kevesen vállalják az állásfoglalást aktuális ügyekben. Szervilizmus és kényelemszeretet együtt van jelen.

Volt alkalmam bepillantani püspökök előjegyzési naptárába. Olykor ijesztő a terhelésük, ami a különböző meghívások teljesítését illeti. Alig marad idejük, amellyel szabadon rendelkezhetnek. Olyan alkalmakra is püspököt hívnak, amelyeket az esperes vagy a helyi lelkész is elláthatna, olykor pedig éppenséggel adekvátabb is lenne egy nem lelkész tisztségviselő szolgálata. Magam nem panaszkodhatom, sok meghívásnak kellett eleget tennem; mégis, ha nem volna egyházi sajtó, erős hiányérzetem lenne az egyház népével való kapcsolattartás terén.

A helyzet romlott. A rendszerváltozás előtti és alatti felejthetetlen időszakban a Déli Egyházkerület felügyelőjeként sokszor elkísértem Harmati Béla püspököt szolgálati útjaira. A gyülekezetek többnyire súlyt helyeztek arra, hogy nekem is legyen feladatom.

A nem lelkészek szolgálata, aktivitása persze a gyülekezetekben a legfontosabb. A lelkészek azonban – gyakran kényelemszeretetből – sok esetben nem élnek ezzel a lehetőséggel. Kétségtelen, hogy a rendszerváltozás, az örvendetesen visszanyert szabadság jelentősen megnövelte a lelkészek terheit. Mégis inkább elvégzik egyedül a munkát, pedig egy kis többletenergia befektetése, a nem lelkészek beállítása után egészségesebb lenne a teherelosztás, hatékonyabb lenne a szolgálat.

Okulva az első ciklus menet közben nyert tapasztalataiból a zsinat egyszerűsített az egyház szervezetén, vezetésén, követve a testületek konzultációjának javaslatait. Közelítette a jogalkotást és a végrehajtást; a jövőben a közgyűlés feladata lesz a törvények szükséges módosítása, finomítása.

Magam eddig is többször javasoltam bizonyos kérdések esetében, hogy a püspökök egyeztessenek. Születtek is állásfoglalások, ugyanakkor bizonyos klerikalizmus veszélyét látom abban, hogy az ikerelnökség (elnök-püspök és országos felügyelő) mellett új szervezetként létrejön a püspöki tanács.

Annak idején meglepődtem azon, hogy a kerületi felügyelők nem tagjai az országos elnökségnek. Most ismét így lesz, amiben annyi a logika, hogy a kerületükre koncentrálhatnak. Az elnökségnek a püspökök és az országos felügyelő voltak a tagjai.

A kizárólag klerikusokból álló vezető testület ellene mond a legjobb hagyományoknak. A teológiai kérdések megvitatása az Evangélikus Hittudományi Egyetem kompetenciája.

Az élet szépsége, hogy a választási évet éppen megelőzi egy püspökválasztás; ez – ebben az összefüggésben – véletlenszerű. November 20-án szavaznak az Északi Egyházkerület gyülekezetei, december 5-én lesz a szavazatbontás.

Mi december 2. és 4. között Révfülöpön az első ciklus tapasztalatait fogjuk elsősorban elemezni, ezzel is segítve a megválasztott püspök munkáját.

Frenkl Róbert