)
Élő víz
Dr. Fabiny Tamás
|
|
– 1977–1982: Evangélikus Teológiai Akadémia, Budapest
– 1984/85, 1993/94 és 1997/98: Friedrich Alexander Egyetem, Erlangen–Nürnberg
– 1985/86: Lutheran School of Theology in Chicago
német, felsőfokú; angol, felsőfokú
Média: Tapasztalatok az írott és elektronikus sajtóban. Szerkesztő-riporterként 1996 óta a Duna Televízió külső munkatársa, 2001 óta a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóbizottságának elnöke vagyok.
Magyar–magyar kapcsolatok: Szívügyemnek tekintem a határon túli magyarok, ezen belül is a magyar evangélikusok sorsát. Gazdag tapasztalatokat szerezhettem a testvérgyülekezeti kapcsolatokban, a Duna Televízióban végzett munkám és sok-sok személyes kapcsolat során. A Magyar Evangélikus Konferencia ötfős előkészítő bizottságának tagja vagyok.
Ifjúsági munka: Az 1980-ban Gyenesdiáson újraindult országos ifjúsági konferenciák egyik szervezője voltam, éppen 20 éven át minden nyáron vezettem ifjúsági konferenciákat Gyenesen, Balatonszárszón, Révfülöpön. 1990 és 1996 között a MEE Ifjúsági Bizottságának elnöke voltam.
– 1982–1986: Siófok, Kötcse, Balatonszárszó (segédlelkész)
– 1986–1999: Budapest-Kőbánya (1986–87 segédlelkész, 1987–1999 parókus lelkész)
– 1999 – Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszék (itt 1989-től már óraadó, majd tanársegéd voltam) – előbb adjunktus, majd docens, jelenleg tanszékvezető egyetemi tanár; 2001 óta a VI. éves (gyakorlati) képzés koordinátora is
Könyvek
– Nézz föl! (Tekusné Szabó Izával közösen), 1988
– „Hogy néki szent házat építs” – Józsa Márton és a siófoki templom, 1990
– „Sem magasság, sem mélység” – Keken András életregénye, 1993
– Erzaehlte Dramen [német nyelvű doktori disszertáció Jézus példázatairól], 2000
– Ajtórésnyi zsoltár, 2001
Szerkesztőként
– Tanítványok – Tanítványai köszöntik a 85 éves Prőhle Károly professzort, aki maga is tanítvány, 1996
– Isten embere – Túróczy Zoltán evangélikus püspök, 2002 (másokkal együtt)
– Hetvenöt korinthusi szó – a 75 éves Cserháti Sándor professzor köszöntése, 2005
Cikkek, tanulmányok, igehirdetések: 1978 óta jelennek meg írásaim az Evangélikus Élet, a Diakonia, a Credo – Evangélikus Műhely, a Confessio, a Protestáns Szemle, az Erős Vár, az Útitárs, a Theologiai Szemle, a ProPer (Protestáns Társadalomtudományi Periodika) című lapokban, különféle gyülekezeti hírlevelekben, a Gyülekezetpedagógiai Füzetekben, a Visszhang, a Hullámhossz című kötetekben, valamint angol és német nyelvű biblikus kiadványokban.
Ismeretterjesztő és dokumentumfilmek: A Duna Televízió egyebek mellett a következő 25–60 perces filmjeimet sugározta: „Semper reformanda” – a reformáció zsoltárai (9 rész), továbbá filmek Lutherről, a reformációról, a Luther-filmekről, Melanchthonról, Bóra Katalinról, a gályarab prédikátorokról, Albert Schweitzerről, Dietrich Bonhoefferről, Dag Hammarskjöldről, Ordass Lajosról, Túróczy Zoltánról, Böröcz Sándorról, Csepregi Béláról, Kinczler Irénről, József Attila istenes verseiről, a Johannita Lovagrendről, színpadi Jézus-szerepekről, protestáns papgyerekekről, a Lutheránus Világszövetségről, az Egyházak Világtanácsáról, a bajor–magyar történelmi és kulturális kapcsolatokról, az imádságról, a romákról az egyházban, az evangélikus országos találkozókról és Szélrózsa fesztiválokról, az Evangélikus Hittudományi Egyetemről, valamint határon túli magyar evangélikusokról… Évente öt-hat evangélikus és református istentisztelet közvetítésének szervezője is lehetek.
Részvétel számos egyházi konferencián (Európai Egyházak Konferenciája, Lutheránus Világszövetség, Egyházak Világtanácsa), továbbá nemzetközi biblikus konferencián (SNTS) és médiatanácskozáson (KALME), illetve egyéb szakmai tanácskozáson, lelkészértekezleten.
– Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB): a Hit- és Vallástudományi Bizottság elnöke
– Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ): alelnök
– Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ): alapító tag, az első elnökség tagja (1988–1992)
– Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület: alapító tag (1988)
Ige: „…a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19)
Kifejtése: Évtizedek óta dolgozik bennem ez az ige, amióta 17 évesen, a budavári ifjúsági körben – egy laikus testvértől! – igehirdetést hallottam róla. Keresztény küldetésünk célját és irányát határozza meg. Nem maradhatunk rejtve, inkognitóban, hanem nyilvánosság elé kell állnunk. A teremtett világ Róm 8-ban ábrázolt vajúdása, sóhajtozása és feszült várakozása ma is mindennap tapasztalható valóság. Fontosak lehetnek a politikai, közéleti, ökológiai stb. szempontok, de a végső kérdésekre azon keretek között nem lehet választ, a legfőbb nyomorúságokra pedig megoldást találni. Ezért is döntő fontosságú a keresztyének felelőssége: betöltjük-e hivatásunkat? Méltóak vagyunk-e arra, hogy Isten fiainak neveztessünk? A fenti ige nemcsak tükröt tart elénk, hanem meg is erősít küldetésünkben.
Hogy értékeli Ön a magyar evangélikusság lelkiségét? Tud-e az egyház tenni valamit abban szervezetileg, hogy a gyülekezetekben mély lelki munka támadjon?
Meggyőződésem, hogy szinte minden gyülekezetben létezik/létezhet egy olyan kis közösség, amely imádságos lelkülettel vesz/venne részt az egyház életében. Ezek a testvérek többnyire még az egykori ébredés (például az evangélikus evangélizáció) gyermekei. Nagyon meg kell őket becsülni, hálát adva azért, hogy hitükkel, kegyességükkel a legnehezebb időben is segítettek a gyülekezetek megmaradásában. Sajnálatos tény viszont, hogy sok gyülekezetben kevés jele van az egészséges kegyességnek, sokszor csak a megüresedő formaságok maradtak meg. Miként lehet ezen segíteni? Luther szava irányadó lehet: „Ha egy kocsis megtér, azt legelőször a lovai fogják észrevenni.” Vagyis: ha egy lelkész megtér, azt legelőször a hívei fogják észrevenni. Ezért létszükséglet a lelkészevangélizáció.
Mi a véleménye a manapság gyakran előtérbe kerülő liturgiai változásról?
Emlékszem, hogy a gyenesi ifjúsági konferenciákon már a ’80-as évek elején használtuk a 17-es liturgiát, benne olyan fordulatokkal, mint „az Úr legyen veletek – és a te lelkeddel”. Hasonlóképpen a teológián is rendszeresek a liturgikus éneklések. A magam részéről igen szépnek és tartalmasnak tartom a „pax”-ot, vagyis a padszomszédokkal való kézfogást a megbékélés jegyében. Szeretem az erdélyi magyar evangélikusok gazdagabb liturgiáját is. A „sursum corda” pedig kifejezetten segít az áhítat átélésében. DE! Mindezt csak türelmes magyarázatok kíséretében, megfelelő ütemben és kizárólag alternatív megoldásként tudom elképzelni.
Miben látja Ön a püspöki tevékenység helyét, létjogosultságát a Magyarországi Evangélikus Egyházban?
Egyértelműen a „pásztorok pásztora” kell, hogy legyen a püspök. „Episzkoposz” az ApCsel 20,28 értelmében: „Viseljetek tehát gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé (felvigyázóivá) tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát…” Attól tartok, sok lelkész érzi magát magányosan a szolgálatban. Sok a kiégés, elkopás, ellanyhulás. A preventív beavatkozás, jól időzített beszélgetés, személyes találkozás nagyobb bajokat előzhet meg. Bizalmi légkörben talán még időben lehet őszintén és testvéri módon beszélni az esetleges hitbeli kétely, magánéleti válság vagy akár a lelkészi alkoholizmus kérdéseiről.
Fontos továbbá, hogy a püspök tudjon és merjen víziót megrajzolni, teológiai kérdésekben tisztán lásson, és legyen szava a közéletben is. Eközben nem külső tekintélyre kell törekednie. Sándor Pál filmjeinek egy-egy mondata érvényesíthető: „Kell egy csapat”, „Egyedül nem megy”. XXIII. János pápa imádsága is megszívlelendő, amikor „egy szikrányi humort” kér szolgálatában.
Kívánatos, hogy a püspökhelyettes ne csak névleges tisztséget viseljen, hanem legyen tényleges munkatársa a püspöknek, aki tudatosan meg is osztja vele a feladatokat. Jóllehet a püspököt jelen törvényeink szerint a nyugdíjas korig választják, adódhat olyan helyzet, hogy már korábban – önként, emelt fővel és jó lelkiismerettel – leteszi ezt a szolgálatot, és példának okáért gyülekezeti lelkészként szolgál tovább.
Hogy látja Ön ma az ökumené helyzetét egy olyan országban, ahol az evangélikusság egyre inkább kisebbségbe szorul felekezeti értelemben?
A kisebbségi lét mindig kihívást jelent: tudjuk, hogy kik vagyunk, hagyományainkra jó értelemben büszkék lehetünk. De a görcsös bizonyítási vágytól is meg kell szabadulnunk. A „protestálás” eredendően nem tiltakozást jelentett, hanem tanúskodást valami mellett (pro-testo!). Jó lenne ezt komolyan venni.
Mekkora esélyt lát Ön az evangélikus gondolkodás megmaradására egy vallásilag felhígult társadalomban?
Nem kell a társadalmi változások után futni, nem kell mindenáron és mindenhol jelen lenni, de megfelelő helyen és időben igenis lehet tematizálni a közvéleményt. Az eddigi, többnyire re-aktív magatartás helyett inkább a pro-aktív lépések híve vagyok.
Mit lehetne tenni az egyház anyagi önállósodásáért? Kell-e egyáltalán ezzel foglalkozni? Hogy lehetne jól felhasználni az egyházi vagyont?
Teljes önállósodás aligha lehetséges, hiszen az egyházak közfunkciókat is ellátnak. A mindenkori kormánnyal való tárgyalások során azt kellene elérni, hogy a támogatás ne hullámzó legyen, ne függjön az aktuális hatalom jó- vagy éppen rosszindulatától. Egységes rendszerű, kormányzati ciklusokon átívelő rendszert kell kitalálni, hiszen az sem jó, ha az egyházat a hatalom a maga tenyeréből eteti, és az sem, ha megvonásokkal bünteti. Hitéleti téren viszont minél inkább törekedni kell az önállósulásra. Két konkrét javaslatom: 1) belső, magyar „Partnerhilfe”, vagyis a tehetősebb gyülekezetek támogassák a kisebbeket; 2) az amerikai modell tanulmányozása, ahol lényegében a hívek adománya biztosítja a hitéleti tevékenységet.
Lát-e esélyt a lelkészi állások anyagi stabilizálódására, esetleges új állások, gyülekezetek alakítására? Mit lehet tenni az egymás mellett élő lelkészek nagy jövedelembeli különbsége okozta feszültségek enyhítésére?
Nagyon jónak tartom a „piliscsabai modellt”, vagyis új gyülekezet és lelkészi állás megszervezését ott, ahol jó esély van arra, hogy a közösség idővel megálljon a maga lábán. Minden ismert nehézség ellenére törekedni kell a lelkészi fizetések arányosítására.
Üzenne-e valamit, elmondana-e még valamit az olvasóknak?
Oremus! Hadd emlékeztessek arra, hogy az Apostolok cselekedeteiben minden jelentős döntést imádság előz meg és kísér. Csak néhány példa: imádkoztak, amikor Barsabbás és Mátyás között kellett választani (1,24); imádsággal és kézrátétellel bocsátották szolgálatba a hét diakónust (6,6); Péter imádkozott, mielőtt Kornéliusszal találkozott (10,9); Barnabást és Pált böjtölés, imádkozás és kézrátétel után indították el a missziói útra (13,3). Ma is csak az imádság nyomán születhetnek áldást hozó döntések.