Kultúrkörök

Zoli állandóan viccelt. Mindenbe belebeszélt, s ha valaki mondott valami szellemeset, hatalmasakat nevetett; nem zavarta, hogy a pódiumon áll. Azután felhangzott egy újabb ének, s a színpadon lévők közül ki-ki adottságai és lehetőségei szerint részt vett a produkcióban.

Ne szépítsünk, nem volt kifogástalan az előadás. Néha el-elcsúszott a szöveg, sőt időnként a kiejtés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Persze nem lehet tökéletességet elvárni egy sérültekből álló zenekartól, de a sérült szó olvastán mégse gondolja senki, hogy valamiféle szánalmas, odavetett produkció jött létre! Nem! A maga hibáival, esendőségével együtt is felkészült előadókat, élvezhető műsorszámokat hallhattunk a Nem Adom Fel együttestől a Jubál fesztiválon.

Egy jó nevű karmester mesélte egyszer, hogy – sokakhoz hasonlóan – nem tudja megítélni, mikor melyik előadás lesz igazán sikeres. Hiszen mindig becsületesen felkészülnek, elvégzik a szükséges munkát, és mégis: az egyik este szinte felizzik a levegő a koncertteremben, máskor meg – jóllehet ugyanazok a zenészek, ugyanabban a teremben, ugyanazt a zeneszámot adják elő – érzik, hogy valami nem volt az igazi, nem volt benne az a többlet, amely megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, de vitathatatlanul szebbé, jobbá varázsolja az estét, különlegessé teszi az előadást. S ő – tette hozzá – nagyon szeretné megfejteni, ismerni ezt a titkot.

De térjünk vissza a Jubálra. A Nem Adom Fel elérkezett az utolsó dalhoz. A zenekarvezető – ahogy az ilyenkor szokás – bemutatta az együttes tagjait, és felkonferálta az utolsó dalt: „Most pedig a Szállj fel magasra című régi sláger feldolgozása következik.”

A közönség soraiból taps és örömkiáltás hallatszott, ám közben már megszólaltak a hangszerek, hiszen be kellett tartani a műsoridőt, még számos zenekar várt a sorára. S ekkor ismét megszólalt Zoli. Nem zavarta – talán nem is érdekelte –, hogy már szól a zene, hogy lejárt a nekik szánt idő, és egyáltalán, hogy a megtervezett program szerint most nem ő következne. Váratlanul elkezdett beszélni arról, hogy mit jelent neki ez a dal, és hogy mennyire szeretné, ha vele együtt másoknak is felszállna lelke az Úrhoz, mert valójában – a balesete óta meg különösképpen – nincs más reménysége, mint ez az egyetlen út, amely a Teremtő felé vezet.

A hangszerek nem hallgattak el, halkan kísérték a spontán bizonyságtevőt. S Zoli csak mondta, mondta, mögötte némává, mozdulatlanná merevedtek énekes társai, de nem mozdult senki a nézőtéren sem. Feszült csend lett, mindenki elhallgatott, s pillanatok alatt szinte felforrósodott a levegő.

Amikor véget ért a monológ, előadták a dalt. Ugyanolyan őszintén, hitelesen és szívhez szólóan, ahogyan Zoli szájából hangzottak el az imént a szavak.

Természetesen nem maradt el az eredmény. Egészen biztos, hogy ez a dal – amely a maga korában hatalmas siker volt, s amelyet oly sokszor játszottak hálás, ujjongó, rajongó közönség előtt –, ez a dal nem kapott még olyan nagy-nagy szeretetet és zajos ünneplést, mint amilyenben a maroknyi közönség részesítette akkor és ott.

– gyarmati –