e-világ

Odakinn vigasztalanul zuhog az eső… Már megint. Pedig pár napja – élvezve az „idős hölgyek nyarát”, a langyos, szőlőérlelő, cukortartalom-növelő napsütést – újra bizakodtunk. Talán a frankos, a kadar még jó lesz… Megállt a rothadás. A korábban érő fehér fajtákat már elvitte a sok csapadék. A gazdaember újra és újra reménykedik. Nekikeseredik, majd elölről kezdi a bizakodást. Nem tehet mást.

Én meg azon gondolkodom: ha baj van, miért nem Istennél keressük a segítséget? Eleink pedig erre tanítottak minket; emberé a munka, Istené az áldás – adták tovább az örökséget. Kesergünk, szitkozódunk, fogadkozunk, hogy feladjuk. Miért nem annál keresünk segítséget, aki a teremtés Ura, s Ura az időjárásnak is? Ilyenkor tele kellene lenniük a templomoknak, összekulcsolt kezekkel kellene ostromolni az egeket: Urunk, itt már csak te segíthetsz! Hová lett a régiek hite…? Vagy tán épp emiatt nehezedik ránk az Úristen keze? Talán tanítani akar, mert elveszítettünk valami nagyon fontosat.

Augusztusban Erdélyben voltam prédikálni, az IKE nyári nagy táborában (Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a mi KIE-nk ottani megfelelője). Sáromberkén, ebben a Marosvásárhely és Szászrégen közt fekvő kis faluban volt a tábor. Háromszázhúsz – igen, ennyi fiatal sereglett össze. A Teleki-kastélyban lehetett megszállni. A vásárhelyi Teleki Téka alapítója az egyik Teleki Sámuel, illetve a neves Afrika-kutató, a másik Teleki Sámuel, akiről a Teleki-vulkánt is elnevezték Afrikában – ők éltek hajdanán ebben a kastélyban. Most a lepusztult termekben málló vakolat emlékeztet a múló dicsőségre és a jelenkor pénztelenségére.

Az áhítatok a helyi református templomban voltak, együtt étkeztünk a kultúrházban, kiscsoportos beszélgetésekre pedig ott volt az iskola. Szóval megtelt velünk a kis falu. A református gyülekezet asszonycsapata főzte a juhtúrós puliszkát, a kapros káposztalevest és más erdélyi finomságokat. Az erősen hiányos infrastruktúra (pottyantós vécék, fürdés-mosdás hideg vízben) sem tartotta vissza a fiatalokat, hogy Isten igéjének a vonzásában együtt énekeljenek, imádkozzanak, esténként néptáncokat gyakoroljanak az olajos padlójú kultúrteremben. S az éjszakába nyúló, tűz körüli beszélgetések, december 5-e újra felszakadó, nehezen gyógyuló sebe, a kérdőjel a szemekben: miért nem kellettünk nektek? Lehet-e értelmes választ lelni erre a kérdésre valaha is?

Egyik nap nem volt dolgom a táborban. Baranyai Janiék szóltak, hogy Pagács Zoliékkal mennek Csíkszeredába, Illés-koncertre, és megkérdezte, hogy elmennék-e én is. Naná! Bár százhatvan kilométer a távolság, ellen lehet-e állni egy ilyen hívásnak? Udvarhely és Csíkszereda közt, át a Hargitán végeláthatatlan sorban özönlöttek az autók. Örömmel fedeztem fel köztük a sok magyar rendszámot viselőt is. Beérve Szeredába, a vasúti fölüljárón volt az autósor vége. Rendőrök jelezték, hogy a város megtelt. Letéve az autót, gyalog, hangirányban értük el a főteret, ahol énekelt a sokaság: hol a székely himnuszt, hol a magyart. Ilyen himnuszéneklést én még nem hallottam. Ez nem a kiskőrösi tanévnyitókon tapasztalható szégyellnivaló dünnyögés volt, ettől a himnusztól megremegtek a főtér panelházai. Ezek a himnuszok egészen az égi magasságokig szálltak-szóltak. S aztán vagy ötvenezer ember énekelte együtt Illésékkel a jól ismert dalokat – fantasztikus volt.

Késő éjjel, valahol a Hargita oldalában, zúgó patak partján álló kicsiny faházban, templomtorony mellett, fenyves szélén hajnali háromig ömlött belőlünk a szó, mert túlcsordult a szívünk az élménytől. Ott akkor nem a „miért nem kellettünk” szúrt fájón, hanem elmerültünk a nyelv és a zene közvetítő, összetartó erejében.

A szökőár áldozatainak annak idején mi 220930 forintot gyűjtöttünk és utaltunk át. Akkor olvastam azt a közírói vélekedést, hogy a nemzet december 5-e utáni rossz lelkiismerete szólalt meg. A sok ezer kilométernyi távolságban élőket mindenütt nagy összeggel támogatták az emberek országszerte.

Udvarhelyszéki székely testvéreink megsegítésére 377028 forint gyűlt össze Kiskőrösön. Talán van még remény…?

Lupták György