Kultúrkörök

A közelmúltban szemet gyönyörködtető albumot adtak ki Balassagyarmaton. A nemes egyszerűséggel Réti Zoltán címet viselő kötet a nyolcvanon túli evangélikus festő életművéből nyújt át mintegy négyszáz gondosan válogatott művet az érdeklődőknek.

„Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz.” Ezeket a sorokat a nagy mesélő, Mikszáth Kálmán vetette papírra egyik novellájában. A táj finom színei, a levegő rezdülése, a lágy atmoszféra Réti Zoltán nógrádi tájképeit idézik. Képein, mint Mikszáthnál, szaladnak a búzavetések, vágtatnak a megáradt patakok, mosolyognak a felhők, pipáznak a kémények. Akvarelljeinek meleg, érzékeny színvilága egyetlen, átgondolt színharmóniában zengő, elomló akkord. Rajzainak novellaszerű tömörsége, a dombok, növények ritmusa mind-mind képpé vált mese.

A táj, a szűkebb haza tehát Réti művészetének egyik kulcsszava. Ugyanaz a vidék, amelyből Mikszáth, Madách, Komjáthy Jenő, Balassi művészete táplálkozik. És ugyanaz a nép, amelyben mindnyájan gyökereznek.

Mert a másik kulcsszó az ember. A teremtett világban, a mezőn, a megművelt földeken újra és újra rácsodálkozik az emberekre. A dolgozókra, akik szőlőt metszenek, szüretelnek, birkát terelnek, palántáznak. És az ünneplőkre: muzsikálókra, táncolókra, templomba igyekvőkre. Az élet kezdetére, szoptató anyákra és a végére, sötét temetési menetre. Látszólag egyszerű, mindennapos dolgok foglalkoztatják, azonban ezek – munka és ünnep, születés és halál – az emberi élet legfontosabb területei.

Táncoló leányainak szoknyaráncai a szélfútta kukoricaföldek ritmusában lendülnek, a kétbodonyi temetésre igyekvők feketére festik az egész domboldalt, az utak a nógrádi dombok között eltűnnek a végtelenben, s a földi és égi vizek összeérnek. Ember és táj összeolvadnak, eggyé válnak. Múlt és jelen sűrűsödik egyetlen pillanatba. A biztos kézzel, gyorsan felvitt színek által így lesz Réti Zoltán nemcsak a látvány, hanem a lélek krónikásává is.

A harmadik kulcsszó pedig a szeretet. Több ez, mint „lokálpatriotizmus”. Réti azzal a felelős szeretettel nyúl festői témáihoz: irodalmi művekhez, tájakhoz és emberekhez, amellyel zenetörténeti kutatásait, pedagógiai munkáját végzi. Egyik méltatója Balassi jelmondatát idézte a művészre utalva: „Életemet, amelylyel a sorsnak tartozom, a haza üdvére kell fordítanom!” Akitől tehetségét kapta, erőt, kitartást és hitet is adott hozzá.

A gyönyörű kiállítású, körültekintően szerkesztett könyvben az akvarellekről és néhány olajképről színes, a grafikákról, tusrajzokról fekete-fehér reprodukciókat láthatunk. Ezeken túl számos fontos adalékkal szolgál a kötet: kiállítások jegyzéke, életrajzi adatok, bibliográfiák. A hasznos Melléklet a Réti Zoltánról szóló cikkek és a kiállítási megnyitókon elhangzott szövegek gazdag válogatása.

A kötetben megjelent, idézetekkel teletűzdelt, kissé egysíkú „pályakép” Matits Ferenc munkája. A megjelenés feletti örömbe üröm is vegyül, ugyanis a kiadott szöveg sajnos hemzseg az erőtlen megfogalmazású mondatoktól, a magyartalan, körülményes szószerkezetektől. A képek azonban önmagukért beszélnek!

ZZs