EvÉlet - Lelki segély

„Tízéves fiúunokám öt éve versenyszerűen sportol. Már több bronz- és ezüstérem birtokosa. Szülei szerint azért nem ő a legsikeresebb a korosztályában, mert túlzottan visszahúzódó, nem eléggé kezdeményező típus, és kevés az önbizalma. Nemrégiben a gyerek szobájának a falát a saját fényképeivel, arcképeivel díszítették ki, és szinte beleszuggerálják, hogy mindenáron aranyérmesnek kell lennie. Szerintem ez a sajátkép-kultusz nem az önbizalmat, hanem az egoizmust erősíti benne. És győzni sem kell mindenkinek. Mivé lett a sport öröme? Nem veszélyes ez így?”

Kedves nagymama! A sport nagyszerű dolog! Milyen óriási lendületet, erőt ad a hétköznapi munkánk elvégzéséhez, ha időt szakítunk a szabadban, friss levegőn végzett testedzésre! No és persze kiváló szórakozás is. A latin „disportare” ige, amelyből a „sport” szó származik, eredetileg időtöltést, szórakozást jelent.

Úgy vélem, hogy a sportnak valóban ennek kellene lennie: egészséges időtöltésnek, amellyel az ember ellensúlyozza mozgásszegény életmódjának káros következményeit. Kiváló orvosok újra meg újra figyelmeztetnek arra, hogy ne a sportpályák tribünjén vagy a képernyők előtt üldögélve élvezzük embertársaink sporttevékenységét, hanem mozogjunk többet!

Pedig éppen a „passzív” sportolók, vagyis a „nézők” egy rétege veszi halálosan komolyan a sportsikereket. Már ami a szurkolást, a sportolók ösztönzését illeti. Ők azok, akik sportfogadásokat kötnek, rekedtre kiabálják magukat, ha vesztésre áll a csapatuk, szidják vagy éppen királyként tisztelik kedvenc sportolójukat. Félelmetesek azok a híradó-tudósítások, amelyekben azt láthatjuk, hogy a csalódott szurkolók trágár üvöltéssel csapnak össze az ellentáborral vagy a sportolókkal, és végül a rendőrségnek kell helyreállítani a rendet, pusztán azért, mert a kedvencek elveszítettek egy mérkőzést.

Sokszor tűnik úgy, hogy a sport felszabadult öröme odaveszett. Mintha élet-halál kérdésévé vált volna a teljesítmény. És persze a korszellem – sikeresnek kell lenni mindenáron, és a sikert a pénz, a megteremtett egzisztencia jelenti – által diktált kényszert a sportolók szenvedik meg leginkább. Teljesen megértem azt, hogyha egy családban esetleg felvetődik a kérdés valakiben: „Muszáj ennek a gyereknek mindenáron élsportolónak lennie?” Merthogy az élsport nemcsak a tapsvihart, a csillogó érmeket, kupákat és az acélosan megfeszült izmok esztétikumát jelenti, hanem a kemény edzéseket, a hajnali felkeléseket, a versenydrukkot és a kudarcélmények feldolgozásának nehézségeit is.

Kérem, ne gondolja, hogy élsportellenes vagyok, és az unokáját sem beszélném le arról, hogy tovább versenyezzen. Arról azonban lebeszélném a szülőket, hogy gyermeküket belehajtsák valamiféle egészségtelen versengésbe. Ha eredményeit nem becsülik, ha „csak bronz” vagy „csak ezüst” lekicsinylő jelzővel illetik érmeit, az óhatatlanul önbizalomvesztéssel jár. Hiszen akkor soha nem elég a sok jó eredmény, mert az az egyetlen, a „legjobb” nincs meg. Arról már nem is beszélve, hogy az is előfordulhat, hogy a gyerek nem képes a legjobb teljesítményre, vagy a körülmények miatt egyszerűen nem nyerheti el az aranyérmet. Lehet, hogy később, talán kamasz- vagy felnőttkorában szülei vagy edzője túlzott elvárásai miatt örök vesztesnek tartja majd önmagát. És ezen az sem segít, ha a szülők a fiúcska előnyös, esetleg sikeres pillanatait megőrző fotóival tapétázzák ki a gyermekszobát.

Többet érnének el ezen a területen akkor, ha gyermeküket gyakrabban dicsérnék, ha jobban odafigyelnének a lelke rezdüléseire, és ha a gyermek a saját fényképeit esetleg az apa dolgozószobájában vagy az anya fésülködőasztalán fedezné fel. És utolsóként említve a nyomaték kedvéért: hála Istennek sok gyakorló keresztény van a világon az élsportolók között. Néhányan közülük lenyűgöző bizonyságtétellel szolgálnak arról, hogy bár most is győzni akarnak, mint megtérésük előtt, de már nem a saját népszerűségükért, hanem azért, hogy ezzel is Krisztus nevének szerezzenek dicsőséget. Amikor felállnak a dobogó első, második vagy harmadik fokára, annak örülnek, hogy ezt az eredményt nem saját erejükből érték el. És ezt büszkén el is mondják a sportriportereken keresztül az egész világnak.

Kérem, mesélje ezt el az unokájának! Erőt és hitet meríthet belőle, amikor edz és versenyez. „…mert a test sanyargatásának kevés a haszna, a kegyesség pedig mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövendő élet ígérete.” (1Tim 4,8)

Ezért soha ne kerüljön a sport vagy bármi más a fő dolog, azaz az Isten országa elé. Hiszen a legragyogóbban fénylő aranyérem a győztes nyakában az örök élet.

Szőkéné Bakay Beatrix