Élő víz

Tabi László humorista egyik karcolatában két férfi beszélget. Az egyikük rég nem látott ismerőse kérdésére elmeséli, hogy harminc évvel ezelőtt szerelmes volt egy lányba, és legtöbbször a budapesti Vajdahunyad vára mögötti padon randevúztak. Ám a lánynak volt egy nagy hibája: hiába ígérte meg, akár fogadkozva is, soha nem tudott pontosan odaérni, ha egyáltalán elment a megbeszélt randira. És ez így ment jó darabig.

Egy nap a fiatalember megunta ezt az állapotot, és kétségbeesésében kifakadt. Azt mondta a lánynak, hogy még azt sem bánja, ha harminc év múlva, január 15-én délután négykor találkoznak, de azt kéri, hogy pontosan érkezzen, mert ő már nem bírja az állandó várakozást. A lány sértődötten rábólintott a dátumra, majd faképnél hagyta udvarlóját. Ezzel egyúttal vége is lett a szerelemnek.

A fiú eleinte még hallott egy s mást a lány felől; értesült házasságairól, világ körüli útjáról még képeslapot is kapott, de az utóbbi huszonöt évben semmit sem tudott róla. Mígnem – a mostani beszélgetés előtti napon – az immár középkorúvá érett egykori udvarló délután négy órára elment a Vajdahunyad vára mögötti padhoz, és várt.

Ismerőse elképedve nézett rá:

– Harminc év után képes volt ezt megtenni?!

– Mit tehettem volna? – hangzott a válasz. – Jolánka nem mondta le a randevút, én meg nyilvántartottam a dátumot.

Minden új naptárjába bevezette ezt az időpontot. Úgy gondolta, hogy ha már a lányt a pontosságról oktatta ki annak idején, illő, hogy ő is az legyen. Mert hát az hogy nézett volna ki, hogy a lány – betartva ígéretét – pontosan érkezik a harminc évvel korábban megbeszélt találkozóra, és pont a hívó fél nincs ott?!

Az ismerős izgatottan várta a történet végét. Mint kiderült, semmi sem változott: a lány nem ment el a randevúra, csak egy cédulát küldött a boyvállalattal, hogy nem jöhet, mert fodrászhoz kell mennie.

Ez a történet kicsit olyan, mintha rólunk szólna – Isten is állandóan „randevúra” hív minket. Újabb és újabb időpontokat, lehetőségeket kínál, amelyekre mi sokszor csak automatikusan rábólintunk. Pedig már akkor tudjuk, hogy úgysem fogunk tíz perccel előbb felkelni azért, hogy a nevében kezdjük a napunkat; hogy csak az istentisztelet közepére fogunk odaérni, mert hagyunk elmenni egy buszt vagy egy metrót, és hogy a bibliaórára már el sem megyünk, hiszen abban az időpontban feltétlenül el kell intéznünk egy roppantul halaszthatatlan ügyet.

A kacér nő viselkedik így, aki csak játszik a másik emberrel – nem tisztelve sem őt, sem az érzelmeit. Pedig Isten nagyon szeret minket, újból és újból „ott vár a padon”. Mert nem adja fel. Mert szeretetében még Fiát is megígérte nekünk és értünk. Minden adventi vasárnappal újra beírja naptárába a közeledő dátumot, és arra bizton számíthatunk, hogy akkor ő várni is fog ránk. Tőlünk függ, hogy elfogadjuk-e a meghívót, vagy inkább – jelképesen – küldünk egy cédulát halaszthatatlan dolgunkra hivatkozva.

Boda Zsuzsa