Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 48 - Nem figyel rá senki

A vasárnap igéje

ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA – Mt 21,1–9

Nem figyel rá senki

A bőrsarukba bújtatott lábak halk toppanásokkal ballagtak a poros utcán. Senki sehol. A forró nap elől mindenki behúzódott a hűvösebb falak közé. A szamár hirtelen felkapta a fejét, ahogy meglátta vagy inkább megérezte a két idegent. Tett néhány ellenkező mozdulatot, amikor a kötőfékjét eloldották. Az idősebb férfi erősen tartotta a szíjat. Elindultak lefelé az utcán. A csikó ment az anyja mellett. A fiatalabb férfi, inkább fiú, ijedezve fordult minduntalan hátra. Ki kiált majd utánuk? Kész volt ugyan a válasz – az Úrnak van szüksége rájuk –, de nem nagyon akarta kipróbálni, hogy hatnak-e majd a tulajdonosra ezek a szavak. De nem kiáltott senki utánuk. Ők pedig mentek. A négy alak – a két férfi és a két szamár – egyetlen árnyékként ment a napsütésben. Nem figyelt rájuk senki.

József felpakolt mindent a szamárra. Tudta, hogy keserves út áll előttük, mire Názáretből Jeruzsálembe érnek. Végül már csak a felesége maradt. Ő nehezen mozgott, hasa már fullasztó teherré nőtt. Mégsem panaszkodott. „Mintha nem is ezen a földön járna” – gondolta a férfi. Felsegítette asszonyát az állat hátára. „Útközben fog megszületni” – gondolta keservesen. Elindultak az utcán lefelé. A paták halkan dobogtak. A bőrsarukba bújtatott lábak engedelmesen mentek a kijelölt úton. Nem figyelt rájuk senki.

Az Aranykapu nyitva állt. Évente kétszer nyitották ki. Ezek közül az egyik éppen ez a nap volt. Ilyenkor több száz zarándok haladt itt át. Jézus a szamárra figyelt. Megértik-e, mit szeretne üzenni? Megérti-e a nép, hogy nem politizálni kell, hanem a boldogtalanság áradását kell megfékezni? Megértik-e a papok, hogy nem hatalom kell, hanem Isten, Isten…? Megértik-e a politikusok, hogy Isten nélkül nincs emberség? Mindezt ennek a szamárnak kell kihirdetnie. Most ez a szamár Zakariás próféta. Neki kell beszélnie a béke fejedelméről. Körülötte ágak lengtek. Emberek ruhájukat az útra terítették. Zsoltárokat énekeltek. Jézus felnézett. Mosolygott. Ő is énekelte a zsoltárt. Bőrsaruba bújtatott lábán hirtelen előre megérezte a kegyetlen szög döfését. Az utca kövén a paták ritmust doboltak. Jézus halkan énekelt, mintha nem is ezen a földön járna. Engedelmesen ment a kijelölt úton. Nem figyelt rá senki.

József harmadszor is megdöngette az ócska faajtót. Félt, hogy kétségbeesésében kidönti. Most már biztos, hogy nem fogadják be őket. Pedig Mária fel-felsikkantott a percenként jövő fájásoktól. József üvölteni tudott volna a tehetetlenségtől, a megaláztatásoktól, amelyek ezen a napon érték. „Így érkezik meg Isten küldötte? Ilyen kitaszítottan? Ilyen elveszetten? Én meg csak cipelem ezt a kínt, mintha én lennék Isten szamara. Eloldozott, rám tette a terhét, én meg cipelem némán a kijelölt úton.”

Az ajtó végre kitárult. Szakállas fiatalember állt előttük. Az istállóba vezette őket. Leterítette felsőruháját a földre. Ágakat vagdalt egy fáról, kis paravánt készített. Közben egy zsoltár dallamát dúdolgatta. Távol az utca zajától, a politizálástól tébolyult várostól. Mária testén végigvágott a kín. Nem figyelt rájuk senki.

A főpapok megkapták azt, amit szerettek volna. A politikusok kielégültek a vértől. A sírók szíve kitárulhatott a gyász felé. A nép eleget röhögött már. Most mind elmentek a templomba, a nagy jeruzsálemi templomba, hogy dicsőséges külsőségek között elénekeljék a maguk zsoltárait, a maguk számító imáit eldarálják, a maguk mocskos életét bearanyozzák. Csak ő maradt ott még. Látta távolról anyját, egy-két ismerőst, katonákat, de szinte már nem is ezen a földön jártak a gondolatai. Hirtelen mégis eszébe jutott: hol lehet a szamár? És hol lehet a békesség? Aztán megértette. Őt a szamár hozta ebbe a városba. Ő pedig Isten békéjét hozta ebbe a városba. Halkan ezt mondta: „Elvégeztetett!” A katonák éppen bőrsaruját sorsolták ki maguk között. Nem figyelt rá senki.

A szép bőrcipőkbe bújtatott lábak kopogva mennek felfelé az utcán. A kabátok fennmaradnak, hiszen a templomban akár hűvös is lehet. Az autókat gondosan be kell zárni, ki tudja, kik mászkálnak ilyenkor errefelé, és sajnos még ilyenkor is csak ezen a földön járunk. A templomkapuban álló koldusok is olyan kellemetlenek… Nyitva van az Aranykapu! – Mintha valami reklámban hallottam volna ezt. Milyen szép az idén az adventi koszorú! Végre vásároltak egy rendeset. No nézd, egész ügyes ez a kis betlehemes! József milyen vígan lépdel a szamár előtt, Mária is olyan szép. Igazi szép ünnep ígérkezik. Üljünk ide, a helyünkre mások ültek. Nem baj, még ez is belefér.

Csak a lelkemen ne vágna végig az a nyomorult félelem. Csak ne érezném folyton, hogy zárt ajtók mögött vagyok. Csak ne hallanám folyton annak a közönséges szamárnak a patáit, ahogy dobogva jön lefelé az utcámon. És ne hallanám folyton a bőrsarukba bújtatott lábak halk toppanását. És ne hallanám folyton a nyomorult zsoltározásom mögött az ő fájdalmasan halk énekét. Mert az az érzésem, hogy figyel rám. Hogy észrevett. Hogy elvégzett valamit bennem. Mert az az érzésem, hogy indulnom kell valamiféle kijelölt úton.

Koczor Tamás