Evangélikusok

Hittudományi egyetemünk díszdoktorává avatta Keveházi László nyugalmazott lelkészt, esperest, a hazai egyháztörténelem tudósát, kötetek, tanulmányok szerzőjét. Amint múlt heti számunkban beszámoltunk róla, a kitüntetett november 8-án, a magyar tudomány ünnepe alkalmából a teológián rendezett ülésen vette át oklevelét. Az ünnepnapon ültünk le beszélgetni az egyetem épületében; a sors pont abba a terembe vezérelt bennünket, ahol e sorok írója is hallgatta Laci bácsi „egyháztörióráit”, amelyeken a tudománya iránt mindig alázatos, diákjait partnernek tekintő előadó jóvoltából megelevenedtek a honi reformáció nagyjai. Az interjú készítőjének diákkori emlékként az is eszébe jutott, hogy a kitüntetettnél vizsgázva a számonkérés is „csak” beszélgetésnek – ez a kollokvium szó eredeti jelentése – tűnt. Beszélgetünk hát most is, csak ez alkalommal én kérdezhetek…

– Isten éltesse a teológia új díszdoktorát! Esperes úr, Laci bácsi, mikor tudta meg, hogy hittudományi egyetemünk ebben a kitüntetésben részesíti?

– Április végén Kőszegen járt Szabó Lajos rektor úr, ám akkor én még nem tudtam, hogy erről akar velem beszélni. Majd szeptember végén kaptam egy levelet, hogy ilyen döntés született, s elfogadom-e. Nagy örömmel és hálával vettem tudomásul, hogy rám gondoltak. A díszdoktori elismerés egy életen át tartó tudományos munka honorálása.

– Mikor vált Laci bácsi számára egyértelművé, hogy életre szólóan eljegyezte magát az egyháztörténelemmel?

– Nem tudok időpontot mondani, de bizonyos, hogy már teológuskoromban megfogott az egyháztörténelem tudománya. Professzoraim közt olyan nagy nevek voltak, mint Sólyom Jenő, Wiczián Dezső – hazai és egyetemes egyháztörténészek –, s náluk én már nem „hagyományos módon”, egy-egy tételből vizsgáztam, hanem egyszerűen megkérdezték: „Na, erről és erről mit olvastál?” – és arról beszélgettünk… Ők már sejtették, hogy ebbe az irányba fogok később menni.

Az is érdekes, hogy Sztárai Mihály szintén teológuskoromban került közel hozzám (Keveházi László nemrég megjelent, „A kereszt igéjét hirdetni kezdtem” című könyvében Sztárai életét dolgozta fel. – A szerk.) Hogy miért pont ő? Azért, mert Sztárainak sikeresnek látszó, ugyanakkor tragikus élete volt. Hét év alatt százhúsz gyülekezetet épített, rektorból püspök lett – de a fény mellett az árnyék is megjelent: volt egy nagyon tragikus vonulata a sorsának. A „saját” Baranyáját kellett otthagynia, mert a helvét hullám elsodorta őt. A saját maga által ordinált Szegedi Kis István is áttért a helvét irányba. Melius Juhász Péter, a kálvinisták akkori püspöke és Sztárai a két legnagyobb ellenfél volt. Egy kis gyulai „lutheránus szigetre” sodorta el őt az élet Baranyából, ahonnan később szintén mennie kellett. Ugyanígy járt Sárospatakkal is, majd Pápára került – és ott meghalt.

– Történészek gyakran figyelmeztetnek: a múlt ismerete nélkül nem lehet a jelenben boldogulni, és a jövőt sem tudjuk építeni. Melyik kort tartja a legizgalmasabbnak az egyháztörténelemben, amely tanulsággal szolgál nekünk itt és most?

– A hazai egyháztörténet érdekelt igazán – bár egyetemest is adtam elő –, s a hazaiból is a 16. század, a reformáció százada. Úgy érzem, ez még mindig kibogozatlan. Másrészt aki a 16. századot megpróbálja megérteni, az érteni fogja az utána következőket is, és talán egy kicsit a jövőt is jobban látja.

– Érkezett-e valaha válaszúthoz, előfordult-e, hogy döntenie kellett: lelkészként vagy egyháztörténészként folytatja tovább?

– Igen, többször is; először rögtön akkor, amikor befejeztem a teológiát. Egy kedves könyvtáros azt tanácsolta: „Menj ki a lelkészi szolgálatba, de műveld az egyháztörténelmet. Mellesleg lehetsz közben lelkész is.” Csakhogy én nem akartam „mellesleg” lelkész lenni, épp fordítva: mellesleg foglalkoztam az egyháztörténelemmel! Ez volt tehát az egyik válaszút – bár a tanáraim is úgy tekintettek rám, mint lehetséges utódjukra. De soha nem volt hiányérzetem, nem bántam meg, hogy így lett. A pilisi szolgálat teljesen kitöltötte az életemet. Itt hadd jegyezzem meg, hogy dr. Fabiny Tibor professzor a legjobb barátom, akivel együtt is dolgoztunk, mi több, keresztkomák vagyunk, s feleségeink is egymás legjobb barátnői.

– Hosszú évtizedeken át szolgált Pilisen feleségével, Czégényi Klárával, aki ugyancsak lelkész. Lelkipásztorként, esperesként hogyan találtak otthonra ebben a nagy létszámú, színes gyülekezetben?

– Harminchét évet töltöttünk Pilisen: 1958-tól 1995-ig, a legnehezebb időktől kezdve az enyhülésig. Olyan ajándékokat kaptunk a gyülekezetben, mint például a mostani Izsóp együttes, amely akkor indult el az ifjúság összegyűjtéséből. Az akkori gyerekek ma mind munkatársaink. Pilis egy hatezer lelkes evangélikus gyülekezet. Nagyon nehéz helyzetben volt a közösség, de túljutottunk rajta, hála Istennek. Ébredésnek is nevezhető, ami az ötvenes évek táján végbement: megmozdult a gyülekezet, az ifjúság, most is feljöttek közülük ide a teológiára egy busszal… 1976-tól esperesként is elláttam feladatokat az egyházmegyében.

– A lelkészi szolgálat melyik területe áll a legközelebb Laci bácsihoz?

– A szószék és a látogatás. Mindig otthon érzem magam a szószéken – vagy úgy is mondhatnám, a szószéken érzem magam igazán otthon. A látogatást is nagy örömmel végeztem, általa közel kerültem a hívekhez. Igaz, mindenütt szívélyesen fogadtak.

– Mint az egyháztörténelem előadójának, mit jelentett a tanítás ?

– Fabiny professzor betegsége folytán kaptam erre megbízást. Nagy ajándék volt. Bár kezdetben furcsán éreztem magam, de aztán örömmel tapasztaltam, hogy egyre inkább sikerült kapcsolatot találnom a fiatalokkal. Ars poeticám az egyháztörténettel kapcsolatban így hangzik: nem beszélni kell az egyháztörténeti alakokról, hanem őket megszólaltatni. Akkor, meggyőződésem szerint, valamit kapnak a hallgatók.

– Klári néni személyében társa és lelkésztársa van. Hogyan osztották meg a feladatokat?

– Még teológuskorunkban figyeltünk fel egymásra. Együtt voltunk lelkészek Békéscsabán, Gerendáson, Pilisen és most Kőszegen is. Jövőre ötvenéves házasok leszünk Isten kegyelméből. Mi rájöttünk arra, hogy a házaspárok néha riválisok is… De ha ki-ki a maga színét érvényesíti, akkor nagyszerűen kiegészíthetik egymást. Klári néni a gyerekmunkát, az ifjúságot vitte, a látogatást közösen csináltuk, az én részem a prédikálás volt. Pilisen harminchét éven át minden reggel prédikáltunk! Minden áldott reggel – a vasárnapi és esti alkalmakról nem beszélve… Ezenkívül amíg volt még egy lelkész a gyülekezetben, addig évi hatvan temetés jutott rám, amikor pedig a kollégám nyugdíjba ment, akkor évi száz-százhúsz. Ha én nem végeztem kétezer-ötszáz, háromezer temetést, akkor egyet sem.

– Mi a titka, hogy megfáradás nélkül harminchét éven át gyakorolta hivatását Pilisen, s azóta is, hála Istennek, aktívan szolgál?

– Ez a sok szolgálat engem a Bibliához kötött. Ez a titok. Minden este elővettem, és végiggondoltam, hogy másnap melyik igéről mit fogok mondani. Van a Bibliának minden napra mondanivalója, azt tapasztaltam. Amikor kikerültem a szolgálatba, a Lelkipásztor akkori szerkesztője azt kérte, írjak egy bemutatkozó kis írást. Abból a példázatból indultam ki: boldogok azok a szolgák, akik naponta kikérik a táplálékot, és kiosztják a szolgatársaknak. Én abból éltem, hogy naponta meg lehet kapni és ki lehet osztani a táplálékot a „tárházból”. Nem mi, hanem ki a titka tehát: Jézus Krisztus.

– Kőszegen mivel foglalkozik most? Nyugdíjas éveiben is rátalálnak Laci bácsira a feladatok…?

– Miután a pilisi szolgálat végeztével nyugdíjba mentem, Nemescsóra kerültem. Azzal mentem el, hogy „mindent szívesen vállalok, csak hitoktatást nem szeretnék”. Pilisen mindvégig végeztünk hitoktatást, a legkeményebb Rákosi-időben is az állami iskolában. Nos, ennek ellenére az új kőszegi evangélikus technikumban én lettem az iskolalelkész egy évig, majd Kőszegen is hitoktattam! De jutott idő arra is, hogy megírjam a Kunos Jenőről szóló könyvet, a „Tegyetek tanítvánnyá minden népet” című egyetemes missziói vázlatot és a Sztárai Mihályról szóló monográfiát. Hogy mi van előttem? Belekezdtem egy új munkába, amelyben a magyarországi evangélikus gyülekezeteket születésük ideje alapján sorrendbe állítom, 1531-től napjainkig.

Kőszegen nyugalmas éveink vannak, hála Istennek. Sajnos messze vannak a gyerekek: mi Kőszegen, ők Pilisen, Szegeden és Orosházán. Három gyerek, kilenc unoka a szűk család tagja. Most az az egyik legnagyobb örömünk, hogy az egyik unokánk az idén elkezdi a teológiát.

– Apropó, Kunos Jenő! (Kínában misszionáriusként szolgált evangélikus lelkész – a szerk.) Laci bácsi a székfoglaló előadásában a reformáció és misszió összekapcsolásáról szólt. Hogyan látja, ma melyikre van nagyobb szükségünk? S hogyan valósul meg e kettő egyházunkban? Melyek ma a legfőbb missziói területek, s reformáció ünnepe után pár nappal mit mondhatunk az egyház megújulásáról?

– Az előadásom tulajdonképp két könyvem végiggondolásából indult ki. Egyházépítés, reformáció és misszió. A reformációt én úgy értem, mint „belső megújulást”. Nemrégiben olvastam egy német könyvet az Ágostai hitvallásról. E szerint az egész ágostai és az összes hitvallásunk mögött Luther toronyszobaélménye van. Vagyis az a belső szobai élménye, amely által ő fölfedezte az evangéliumot. Ez sugárzik át a hitvallásokon.

Valahol ezzel a belső szobával kezdődne a reformáció napjainkban is. Ha ez a belső szobai megújulás megtörténhetne, akkor ebből az egyház mozgásba lendülése következne. Ahogyan Loehe írta: a misszió: az egyház mozgásban. Az mindegy, hogy itthon vagy külföldön – itthon is van bőven területünk. A reformáció és a misszió olyan, mint az ember életében a be- és kilégzés – bármelyik megszűnik, fulladás lesz a vége. Nincs más út, mint a reformáció és a misszió. Nem tudok más utat elképzelni. Ez a mi kis egyházunkkal is megtörténhet. Valami elkezdődhetne, de ez az első és az alapvető. Széchenyi naplójából idéztem: mi nem születtünk reformernek, de az első dolgunk magunk megreformálása legyen. Valahol itt kezdődik minden.

Kőháti Dorottya