Keresztény szemmel

Közhelyszámba megy az egyházi esztendő kiegyensúlyozatlanságáról való vélekedés. Adventtől pünkösdig – több csúcsponttal – pereg a történet; a Szentháromság ünnepét követő csaknem fél esztendő „ünneptelen”, „eseménytelen”. Azonban az egyházi közélet sokféle alkalma – a nyári konferenciák, az egyetemi évkezdés és különösen is a reformáció hava – már régóta cáfolja ezt a nézetet, az idei esztendő pedig már szinte fordított helyzetet tükröz. Azért is várjuk adventet, hogy egyházi életünk visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba.

Lehet, hogy a közeledő ötszázadik évforduló (2017) is teszi – magam a történelmi összefüggéseknél meghatározóbbnak vélem az időszerűséget –, hogy a reformáció a civil társadalomban is esemény. Hitbeli mondanivalója mellett sokakat foglalkoztat politikai, társadalmi, gazdasági hatása, az európai fejlődésre gyakorolt hatásának a jelentősége.

Emlékezetes vita zajlott az európai alkotmány preambulumáról: szerepeljen-e benne az Európa keresztény gyökereire való hivatkozás? Ha a mai Európát meghatározó eszmeiségre gondolunk, nem mellőzhető a reformáció hatása. Nem is szólva a statikus tényezőről, az Európai Unió protestáns és vegyes vallású – Skandinávia, Anglia, Németország és így tovább – tagjairól. Bizonyos, hogy hosszú ideig a vallások sokszínűsége, ebből adódóan a tolerancia igénye jellemzi majd Európát.

Teljesen nem lehetünk elégedettek, de az idei ősz is meghatározóan pozitív képet mutatott a hazai helyzetről. Jelen voltam a reformáció ünnepének két központi alkalmán. Jó ötlet volt annak idején a Vigadóból áthozni a Budapest Kongresszusi Központba a kulturális estet – így valóban protestáns találkozóvá válhatott. Nemcsak a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak a vezetői, hanem az egyházak népe is jelentős számban képviselteti magát rajta.

A program színvonalas, alig fordul elő kifogásolható szám. Ez alkalommal újítást jelentett a szünet beiktatása. Anynyiban indokolt volt ez, hogy erősítette a találkozójelleget, de emiatt – az ismét hosszabb műsorral együtt – háromórás volt a program. Ez nem feltétlenül baj, de ezúttal ugyanazon az estén került sor az Evangélium Színház bemutatójára, Nyírő József A próféta című színművének a premierjére. Emiatt többek között a korábbi köztársasági elnöknek és az evangélikus elnök-püspöknek kellett a program közben távoznia, hogy az előadás kezdetére odaérjen a színházba. Nem erősségünk tehát az egyeztetés. Pedig ezen a szinten elvárható lenne.

Az idén két egymást követő napon volt a kulturális est és a közös reformációi együttlét, a spirituális alkalom, így szükségszerűen adódott az összehasonlítás. Míg a kulturális est közéleti esemény is volt, politikusokkal, püspökökkel, egyházi vezetőkkel, addig a – mondjuk így – valódi reformációi megemlékezésen a házigazda gyülekezeten kívül jószerivel csak a szolgálók voltak jelen. Ez nem különösebben rossz, de mutatja, hogy akarva-akaratlan bekövetkezett egy nem szerencsés hangsúlyeltolódás. Talán az is szerepet játszik ebben, hogy szerte az országban rendeznek október 31-én ökumenikus istentiszteleteket, míg a kulturális est egyedi alkalom.

Helyes, hogy az Evangélikus Élet közölte Prőhle Gergely előadásának a teljes szövegét, de magam örültem volna, ha Csomós József igehirdetésének és D. Szebik Imre előadásának is megjelenik a szövege. (A tudósítás erről az eseményről is korrekt, lényegmegragadó volt.) Szebik Imre előadásának egyébként sajátos értéket kölcsönzött, hogy egy-egy rész után felesége énekszólóval ajándékozta meg a jelenlévőket.

Ebben az évben a metodista egyház volt a házigazda. Őszintén sajnáltam, hogy a testvéri légkört a különböző felekezetekből csak kevesen élték át, köztük természetesen a vendéglátó egyház központjához közeli óbudai evangélikus és református gyülekezetből érkezettek.

Ami jó volt, örvendetes volt mindenütt – erről számolnak be a helyi eseményekről hírt adók is –, az a légkör, a találkozók hangulata. Nem szólam, hogy egy test tagjai vagyunk, hogy sokkal erősebb az, ami összeköt, mint az, ami elválaszt. És nagyon jó volt ezt megtapasztalni.

Az ökumenizmus erősítése azért is lényeges, mert nyilvánvaló, hogy az egységes egyházi fellépéseknek jelentős a társadalmi súlyuk. Mi sem tudunk receptet minden társadalmi gondra, de mintát adhatunk. Ilyen mintát kell, hogy jelentsenek az ökumenikus szellemben működő iskolák és szociális intézmények. És amikor a jó szociális törvényért hadakozunk, akkor nem valamilyen parciális érdeket, hanem a rászorultak – éljenek akár egyházi, akár nem egyházi intézményben – érdekeit védjük.

Adventet megelőző várakozásunk, hogy kit választanak meg a gyülekezetek az Északi Egyházkerület püspökévé. Már hangot kapott (úgy vélem, jogosan) az egyházi sajtóban is a félelem, hogy a jövő tavasszal esedékes parlamenti választásokat megelőző kampány – viszszagondolva 1998-ra – kedvezőtlen jelenségeket indukálhat az egyházban is. A püspökválasztás viszont a másik véglet. Nincs is kampány, mindössze egy-egy azonos szerkezetű interjú a három jelölttel. Elmulasztottam magam is, hogy időben foglalkozzam ezzel – mit jelent ma püspöknek lenni, milyen szempontok veendők figyelembe a választásnál, emberi döntés vagy isteni parancs… –, így már csak az eredmény ismeretében szabad majd „kampányolni”.

Végül ami a várakozásokat illeti: panaszkodunk, hogy kevés az egyházi hang, megnyilvánulás a közéletben, de keveset teszünk a változásért. Ígérik, hogy december közepén megjelenik az az interjúkötet, amelyben egyházi emberek, klerikusok és laikusok nyilatkoznak az egyház és állam, az egyház és társadalom számos kérdéséről. Egyházunkból két vezető – Szebik Imre és jómagam – kapott lehetőséget. Minden szempontból érdekesen indul az egyházi esztendő, amely immár egyre inkább tizenkét hónapos.

Frenkl Róbert