e-világ

A minap lakóhelyemen, Fót utcáin kerékpároztam. Az egyik útkereszteződésben a következőket láttam. Valaki egy szemétszállító konténert hozatott a háza elé, melyet építési törmelékkel pakolt meg. Az élelmes lakótársak – látván a konténert – elkezdték a saját szemetüket is odahordani. Amikor a konténer megtelt, a szemeteszsákokat a gyűjtőedény mellé rakták le. Szemtanúja voltam, hogy egy fehér furgon áll meg a szeméthalom mellett, és további két hatalmas zsákot hajítanak le róla a konténer mellé, amely körül már legalább annyi szemét volt, mint benne. Persze ismerem a történet folytatását is. A szemétszállító autó jön, és elviszi a teli konténert, a körülötte lévő szemétkupacot pedig – mivel annak elszállítása nem az ő dolga – otthagyja az „élelmes” lakótársaknak, és az ott is marad ki tudja, meddig. Ekkor eszembe jutott az uniós irányelv, melyet hazánk is próbál megvalósítani: a fenntartható fejlődés…

A Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-ben egy jelentést adott közre Közös jövőnk címmel. A dokumentum célja, hogy felhívja az emberiség figyelmét arra a szomorú tényre, hogy eddigi minden tevékenységével a saját vesztébe rohan. Tönkreteszi az egyetlen helyet, ahol élhet: a Földet. A jelentés megoldást is javasol, amely nem más, mint a fenntartható fejlődés elvének megvalósítása az emberek között minden szinten. Mit jelent ez a két szó, melyet az utóbbi időben egyre többet hallunk?

A fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen generációk igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségletei kielégítésének a lehetőségétől. Egyszerűen fogalmazva: úgy lakjunk jól, hogy amit meghagyunk, abból unokáinknak se kelljen majd éhezniük. A fenntartható fejlődés eszméje feltételezi, hogy ez a fajta törődés a még meg sem született utódainkhoz és életfeltételeikhez való alapvető hozzáállás kell, hogy legyen egészen addig, amíg ember él a Földön.

Nem egyértelmű azonban, hogy mely igényeket és szükségleteket kell tudnunk kielégíteni. Van, akinek a szükséglete nem más, mint hogy meglegyen a mindennapi élelem és a tiszta ivóvíz, de van, akinek az igényeit még a százöt centiméteres képátmérőjű plazmatévé sem elégíti ki.

Irányadó lehet, hogy természeti erőforrásainkat (erdők, termőföldek) csak olyan mértékben használjuk, hogy azok képesek legyenek a megújulásra. Ez alapján viszont ellentmondásra jutunk, hiszen ma már nem titok, hogy a Föld kőszén-, kőolaj- és földgázkészletei (azaz a nem megújuló erőforrások) legfeljebb egy-kétszáz évre elegendőek. Így tehát a fenntartható fejlődés nem biztosítható tetszőleges ideig. Helyesebb lenne azt mondanunk: a fejlődés még körülbelül százötven évig fenntartható.

Ugye milyen hátborzongató kijelentés? Annyi bizonyos, hogy mivel a nem megújuló erőforrásokat egyre jobban kimerítjük – hiszen ezekkel termelünk áramot, fűtünk és közlekedünk –, a már élő és a még meg sem született utódainknak egyre kevesebb marad belőlük. A megoldás egyértelműen a környezetet kímélő, a jelenlegieket helyettesítő, megújuló energiaforrásokban keresendő.

Izrael népe pórul járt, amikor annyit gyűjtött a mannából, hogy másnapra is maradt (lásd 2Móz 16,16–20). Ránk pedig más sem jellemző, mint hogy egyre többet és többet halmozunk fel élelemből, energiából, pénzből – félve a holnaptól. Ez a szemlélet nemcsak egyénekre igaz, hanem a gazdaságra, a nemzetekre, a politikára, az egész világra. Aki megteheti – nem tudva, hogy mit hoz a holnap –, egyre magasabb pozíciókra tör. A mezőgazdasággal foglalkozók egyre magasabb termésátlagok elérésére, a brókerek egyre magasabb tőzsdeindexre, az országok egyre több pénzköltő turista becsalogatására, a multinacionális cégek egyre több bevásárlóközpont létrehozására, a kormányok egyre több állami beruházás megvalósítására törekednek. Úgy vélik, ezáltal fejlődhetnek, és utolérhetik azokat, akik „fejlettnek” mondják magukat. És ha utolérték őket, akkor mi lesz? Tényleg fenntartható ez a fejlődés?

A fenntartható fejlődés gondolatát az EU-ban és a világban is mint valami merőben újat és merészet üdvözölték, és azóta hangoztatják is ezt a szlogent konferenciákon éppúgy, mint kormányprogramokban.

Lássuk a következő idézetet: „Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt egyszerre minden társadalom együttvéve sem a Föld tulajdonosa. Csak birtoklói, haszonélvezői vagyunk, és mint boni patres familias (jó családapák) jobb állapotban kell örökül hagynunk a következő nemzedékekre.” De hiszen ez a fenntartható fejlődés megfogalmazása más szavakkal! Nemde? Lehet. Csakhogy a fenntartható fejlődést 1987-ben „találták ki”, a fenti idézet pedig – bármilyen hihetetlen is – 1844-ből való, Karl Marx tollából.

A gondolat tehát nem új keletű. Az, hogy mit kezdünk vele – rajtunk múlik. Elődeink félreértelmeszték, és egy végzetes, gyilkos, beteg eszmerendszert építettek fel belőle, helyette. Tanulunk-e mindebből? Ahogyan Izrael népe, szerencsére mi sem egyedül vándorolunk, de vajon észrevesszük-e az intő jeleket?

Benkovics Sándor