A hét témája

Nem akarok abba a hibába esni, hogy hivatalos állásfoglalásként értelmezzek egy magánvéleményt. Ezenkívül azt gondolom, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének honlapján november 23-án – Ceglédi Zoltán aláírással – megjelent nyílt levél sem stílusa, sem tartalma miatt nem alkalmas vitaalapnak. Örömmel nyugtáztam, hogy az ominózus írás két nappal később le is került az SZDSZ honlapjáról. Időközben azonban hivatalos álláspontként megjelent ugyanott egy olyan végiggondolt anyag – A hívők tartsák el papjaikat címmel –, amelyet minden szempontból vitára méltónak tartok. Számunkra is jó lehetőséget ad ugyanis arra, hogy végiggondoljuk az „egyház-finanszírozás” témakörének néhány alapvető kérdését.

Három fontos terület került elő az utóbbi hetek vitáiban: Finanszírozható-e államilag az egyházak hitéleti tevékenysége? Vannak-e kiváltságai az egyháznak, illetve az egyházi embereknek? A harmadik témakör a nem állami oktatási és szociális intézmények finanszírozása. Lássuk ezeket egyenként, nem a külső politikai nyomás miatt, nem is a megélhetés vagy a túlélés szempontjából, hanem az egyházunk iránti felelős gondolkodás és teológiai megfontolások fényében.

„Magyarország azon ritka országok közé tartozik a fejlett államok sorában, ahol az állam tartja el az egyházat, noha semmi nem indokolja ezt a kiemelt támogatást” – ezzel a mondattal kezdődik a liberális párt álláspontjának a kifejtése. A megállapítás nagyon sommás, de csak részigazságot tartalmaz. Mert igaz ugyan, hogy a jelenlegi rendszerben az állam ad hitéleti támogatást is az egyházak számára, és ennek jó vagy rossz voltán el kell gondolkodnunk, ebből azonban még nem következik az a valótlan állítás, hogy „az állam tartja el az egyházat”.

A 2000. évi I. törvény az egyház háztartásáról a következőképpen fogalmaz: „A Magyarországi Evangélikus Egyház háztartását Isten gondviselő szeretetére alapozza, anyagi erejét az evangélium hirdetésére és a szeretet gyakorlására fordítja. Hívei az egyházat hitből és egyházszeretetből tartják fenn. Anyagi hozzájárulásuk is segíti az egyházat küldetésének betöltésében.”

A törvény preambuluma – nagyon helyesen – egyházunk háztartását nem politikai rendszerek jóindulatához, hanem Istenünk gondviselő szeretetéhez és hívei anyagi áldozatvállalásához köti. Ezért számunkra a hitélet „külső” és/vagy „belső” forrásból való finanszírozásának kérdését nem politikai pártok, politológusok, szociológusok kell, hogy feltegyék, hanem saját egyházunkról vallott felfogásunk szembesít bennünket vele.

Gyakorló lelkészként is látom, hogy egyházunk tagságának egy része mennyire messze van a törvényben megfogalmazott anyagi áldozatvállalástól. Azt gondolom, hogy az ebből eredő „deficitre” nem az a helyes válasz, ha az állami pénzforrások felé „menekülünk”, hanem meg kell találnunk a misszió korszerű formáját, hogy a hit megújulásából következzen gyülekezeteink anyagi ereje is.

A második témakör az egyházak és az egyházi emberek (lelkészek) adókedvezményeit, adómentességét érinti. Ezzel kapcsolatban az SZDSZ kétirányú kritikát fogalmaz meg. Egyrészt elutasítja azokat a kedvezményeket, amelyeket az egyház mint intézmény kap (illetékmentesség, gépjárműadók stb.), másrészt kifogásolja az egyházi személyek adókedvezményeit.

Az első részterület szerintem józan egyeztetés kérdése, a részletek kimunkálása politikusok és egyházvezetők közös feladata és felelőssége. Ennél sokkal kényesebb kérdés a lelkészek jövedelmének adómentessége. Őszintén meg kell mondanom, hogy a jelenlegi megoldással én magam sem értek egyet. Teljes jogú magyar állampolgárként a közterhekből és a jogokból egyaránt részesedni akarok, különösen annak a Jézusnak gyarló képviselőjeként, aki Péternek azt mondta, hogy a szabadság jegyében és a megbotránkoztatás elkerülése érdekében fizesse be az adót (lásd Mt 17,24–27).

A harmadik témakör a nem állami intézmények normatív támogatása és az úgynevezett egyházi kiegészítő normatíva. Az SZDSZ nem az alapnormatívát, hanem a kiegészítő normatívát kifogásolja, az egyházak pedig kétségbeesetten védik intézményeiket. Úgy vélem, nem a lényegről szól a vita.

Az alapvető gondot én abban látom, hogy az állam által megállapított alacsony normatívákból nem lehet sem oktatási, sem szociális intézményt fenntartani. Ettől minden intézményfenntartó szenved – az önkormányzati éppúgy, mint a civil vagy az egyházi.

Nem tartom helyesnek a politika magatartását, mert a kiegészítő támogatás megvonását csak akkor tudnám elfogadni, ha az alapnormatívát viszont úgy állapítaná meg az Országgyűlés, hogy abból az állami, az önkormányzati, az egyházi vagy a civil szervezet képes is lenne működtetni intézményeit, ha abból a nem állami szféra is teljesíteni tudná az átvállalt feladatot. Az egyházaknak a védekezés helyett sokkal inkább keresniük kellene a többi intézményfenntartó szervezetet, hogy közösen „kényszerítsék ki” az alapnormatíva felemelését a Magyar Köztársaság Országgyűlésétől.

Az Európai Unióhoz való tartozásunk következménye lesz az euró bevezetése. Ennek kapcsán előbb-utóbb megkerülhetetlen az eddig minden kormány által elodázott költségvetési reform végrehajtása. Úgy gondolom, egyházunk akkor járna el felelősen, ha az egyház-finanszírozás kérdését ebben az összefüggésben – biblikus, teológia és európai normák szerint – szorgalmazná újrarendezni, hogy a jövőben ne kelljen róla méltatlan vitát folytatni. Hogy jó rendben végezhessük hitéleti, missziói, kulturális, oktatási és szociális szolgálatunkat.

Laborczi Géza