Napról napra

Álljanak elő, és segítsenek meg, akik a csillagokat nézik, és újhold napján előre megmondják, mi történik veled. Úgy járnak, mint a tarló: tűz égeti el őket. Ézs 47,13–14 (Kol 2,10; Mt 21,1–9; Róm 13,8–14; Zsolt 24) Az új egyházi esztendő első napja nem csak az idő múlására emlékeztet minket. A jövendőbe is szeretnénk beletekinteni. A bizonytalan jövőt sokan és sokféleképpen igyekeznek kikutatni. A kártyából, tenyérből és más praktikákkal jósolók kenyere biztos kenyér. Isten gyermekei számára mindez tilos – hiszen nekünk mérhetetlenül több adatott: az élő Isten ismerete, akinek irgalmas szeretetében történik múlt, jelen és jövő. Ne legyen többé életünk a sorsnak mint személytelen erőnek a rabságában, hanem éljünk az értünk Krisztusban földre jött Istenben való bízás szabadságában!

Megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 2Kor 1,4 (2Krón 15,7; 1Pt 1/8–9/10–13; 2Thessz 3,1–5) Mindannyiunkból sugárzik, hogy mi van bennünk valójában. A keserű, cinikus ember keserűséget és cinizmust, míg a kiegyensúlyozott és békés ember biztonságot és nyugalmat sugároz. Kizárólag mennyei Atyánk szava képes megvigasztalni háborgó szívünket, lelkünket. De nem azért teszi, hogy önmagunkba forduló, saját lelki életünket ápolgató gyermekei legyünk, hanem hogy megvigasztalt emberként másokat is tudjunk vigasztalni! Ez azonban csak akkor történhet meg, ha nem a szokásos „Majdcsak lesz valahogy…” vigaszpótlékával kísérletezünk, hanem ugyanazzal az életfordító jó hírrel vigasztalunk, mellyel maga az Úr vigasztal minket!

De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Zsid 10,39 (Jer 23,28; Jn 1,6–7; Zsid 10,32–39; 2Thessz 3,6–18) A ma oly divatos személyiségfejlesztő tréningek célja az önbizalomnövelés. Ez az ige azonban nem keresztény önbizalomtréning! – Hányszor meghátrálunk életünk nehéz helyzeteiben, a hitvallási helyzetekben, amikor kiderül, hogy mennyire bízunk Isten szavában! Ne ezekre a fájó meghátrálásokra, bukásokra nézzünk, mert még jobban elcsüggedünk. Egyedül Krisztusra nézzünk, mert mi a hit emberei lehetünk! Önbizalom helyett tehát: Krisztusba vetett bizalom!

Mondd meg azért népednek: Ezt mondja a Seregek Ura: Térjetek meg hozzám, így szól a Seregek Ura, és én is hozzátok térek! – mondja a Seregek Ura. Zak 1,3 (Zsolt 98,2; 1Tim 3,16; Kol 1,9–14; Zak 1,1–6) Ha a fénykedvelő virágot a pince sötétjébe rejtik, hamarosan elsatnyul. Ha ismét a fényre viszik, kivirul. Ha az ember néhány napot a sivatagban tölt étlen-szomjan, kiszárad. Ha végre vízre lel, megmenekül. Ha az ember Istentől, az élet forrásától messzire elcsatangol, azt bizony egész embersége katasztrofálisan megsínyli. A megtérés régi magyar szó, azt jelenti: hazatérni. Naponta térjünk meg, térjünk haza Istenhez! Ő pedig az igében, az úrvacsora és a keresztény gyülekezet élő közösségében tér hozzánk. Ne keressük őt máshol!

Jézus Krisztus mondja: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám.” Mt 10,37 (Mal 1,6; 1Thessz 5/1–3/4–8; Zak 1,7–17) Egyvalamit világosan kell látnunk: az emberben nincs demokrácia! Életünk fontossági sorrendjének fő helyén csupán egyvalakinek (-valaminek) jut hely. Ez az „isten”: az egyetlen, páratlan, semmivel és senkivel nem helyettesíthető. Jézus nem törölte el a szülők tiszteletéről szóló 4. parancsolatot, de világossá teszi: fontossági sorrendünk első helye őt illeti. Őt, hiszen ő és az Atya egyek. Ha ez így van a mi esetünkben is, akkor megtapasztaljuk, hogy minden egyéb a helyére kerül az életünkben – a szülők iránti szeretet is.

Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Róm8,38–39 (Jób 1,21a; Mt 27,27–30; Zak 2,1–9) Pál apostol magával ragadó vallomásából kiderül: keresztény hitünknek nemcsak a reménysége él, hanem valóságos megtapasztalásai is vannak. Az apostol küzdelmes élete során győződött meg annak valóságáról, amit megfogalmazott ebben az igében.

Jézus így szólt: „Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” Mt 23,39 (Zsolt 63,8; Jel 1,13.17–18; Mt 23,37–39; Zak 2,10–17) Jézus itt Izrael népéhez szólt arról az adventről, amikor végre ők is felismerik benne a Messiást. Felismerik – hiszen erre Istentől van ígéretük –, hogy Jézusban maga az Örökkévaló van jelen. Ahogyan az ő számukra, a mi számunkra is csak Krisztus keresztjén át tekintve látható Isten szíve közepe: szeretetének mélysége.

Kovács László