A vasárnap igéje

ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA – Lk 21,25–36

A közelgő karácsony jeleivel találkozunk lépten-nyomon. Fények, sajátos hangulat, fokozódó vásárlási és ajándékozási láz. Üzleti kavalkád és mámor. Harsogó reklámok, szórólapokkal teli postaládák. A tekintetek kereszttüzében sok-sok tárgy, dísz, eszköz, amely majd – reménység szerint – a kellő időben a szeretet jeleként jut el a címzetthez.

Az advent jeleit is felfedezhetjük, amikor a különféle színű gyertyák és díszítőelemek felhasználásával készült adventi koszorúkat látjuk. Különös benyomások érik valamennyi érzékszervünket. Vajon ez az igazi advent?

Sok keresztény családban ezen a vasárnapon nem csupán a második gyertya fénye és a gyermekek, unokák által az adventi naptárak soron következő ablakocskájának a kinyitása jelenti az örömöt, hanem Jézus Krisztus biztatása is. Reménységeink, várakozásaink közepette szólít meg minket: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket…”

Különösnek, érthetetlennek, sőt indokolatlannak tűnhet ez a biztatás, amikor a megelőző evangéliumi sorokat olvassuk. Hiszen az ott felsorolt jelek inkább félelmet kelthetnek bennünk, kétségbeesésbe taszíthatnak minket. Vannak, akik ezzel visszaélnek, s Jézus szavai nyomán nem felelős és aktív készülésre biztatnak, hanem állandósult félelemben, passzív bénultságban tartanak másokat.

Való igaz, amiről Jézus Krisztus beszél, az nem csupán a földkerekség egy bizonyos pontján élő népeket, nemzeteket érinti majd, hanem az egész emberiséget. Ami akkor bekövetkezik – az lesz majd az „ítéletidő”. Ennek előjeleiből ebben az esztendőben is átélt valamennyit az emberiség. Megannyi földrengés, áradás, szélvihar pusztított. Híradásaikban nem is leltek ennél találóbb kifejezést az újságírók: „ítéletidő”. S mégis, mindazok az események, melyek az Úr Jézus visszajövetelét megelőzik majd, nem is hasonlíthatók az eddigi előjelekhez. Hát akkor miért a biztatás: fel a fejjel, húzzátok ki magatokat, nézzetek csak föl bátran!?

Azért, mert minden félelmünk, gondunk, megannyi minket kétségbe ejteni akaró előjel közepette sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Urunk nem hagyta magára a világot, s benne egyetlen ember életét sem! A teremtettség, az emberiség egésze, benne mi magunk és szeretteink, akiket féltünk, nem csupán ama mindeneket megrendítő, próbára tevő napokra készülhet. Sőt amikor a szaporodó jelekből egyre közelebbinek érezzük a Jézus által megjövendölt végső időt, egyre inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy megváltásunk közeledik! Így számunkra a felegyenesedés, a felemelt fej nem réveteg semmibe meredést vagy álomvilágba menekülést jelent. Ugyanakkor nem is gőgös, magabiztos, dacos fölényességet, mintha nem félnénk semmitől, és nem ismernénk olyan helyzetet, amely képes kifogni rajtunk. Itt olyan emberek lelki tartásáról van szó, akik várják az ígéret beteljesedését, Uruk visszaérkezését, második eljövetelét. Várják Megváltójukat, Szabadítójukat. S tudják, hogy a legfélelmetesebb mélységben és a legmegrendítőbb próbák közepette is reménykedhetnek a megmenekülésben.

Advent számunkra ismét a kegyelem ideje. Úgy lesz áldott idővé, úgy lesz lélekben igazi örömöt ajándékozó, életünket megújító szent idő, ha mindenekelőtt lelki szemeink nyílnak meg, s a hit tekintetével rálelünk arra, akiben az Isten országa már most is közel van hozzánk. Hiszen Jézus Krisztus így kezdte igehirdetését: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” (Mt 4,17b) Ahol tehát Jézus Krisztus jelen van az ember életében, ott jelen van az Isten országa. Ő kereszthalálával és feltámadásával diadalt aratott bűn, halál és a kísértő hatalma felett. De elhozza testünk megváltásának napját is, hogy megszabaduljunk a bűneink miatt ránk nehezedő megannyi fájdalomtól, szenvedéstől, könnytől és a haláltól.

Isten országa közeledik – ez ebben az adventben is azt jelenti, hogy az Úr közel. Ha közel jött hozzánk, akkor gyűlölet helyett szeretet, erőszak helyett irgalmasság, széthúzás helyett egyetértés, kétségbeesés helyett öröm költözik szívünkbe. Akkor engedjük, hogy ő vezessen és óvjon minket, és ne próbáljuk tévutakon keresni a menekülés lehetőségét. Az élet élvezeteiben való elmerülés éppúgy elszakít tőle, és pusztulásba visz, mint a megélhetés gondjaitól való reszketés.

Az adventi várakozás egyben vigyázást is jelent. Annak örömteli felfedezését, hogy van, aki vigyáz rám, van, aki már most is egészen közel van hozzám, van, aki azt szeretné, hogy életben maradjak, s az örök életre is megtartassak, amikor visszajön.

Az örömhír, mely az ő eljövetelét ígéri, és Isten országának közelségét hirdeti, soha nem évül el, miként vigyázásra, éberségre buzdító igéje sem. Mindez örök érvényű, beteljesedő s nem pusztába kiáltott szó! Ha hittel fogadjuk, akkor advent bennünk van. S ennek jelei áldottá teszik életünket, a velünk együtt és a körülöttünk élők életét is!

Deme Dávid