A vasárnap igéje

ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA – Lk 21,25–36

A közelgõ karácsony jeleivel találkozunk lépten-nyomon. Fények, sajátos hangulat, fokozódó vásárlási és ajándékozási láz. Üzleti kavalkád és mámor. Harsogó reklámok, szórólapokkal teli postaládák. A tekintetek kereszttüzében sok-sok tárgy, dísz, eszköz, amely majd – reménység szerint – a kellõ idõben a szeretet jeleként jut el a címzetthez.

Az advent jeleit is felfedezhetjük, amikor a különféle színû gyertyák és díszítõelemek felhasználásával készült adventi koszorúkat látjuk. Különös benyomások érik valamennyi érzékszervünket. Vajon ez az igazi advent?

Sok keresztény családban ezen a vasárnapon nem csupán a második gyertya fénye és a gyermekek, unokák által az adventi naptárak soron következõ ablakocskájának a kinyitása jelenti az örömöt, hanem Jézus Krisztus biztatása is. Reménységeink, várakozásaink közepette szólít meg minket: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket…”

Különösnek, érthetetlennek, sõt indokolatlannak tûnhet ez a biztatás, amikor a megelõzõ evangéliumi sorokat olvassuk. Hiszen az ott felsorolt jelek inkább félelmet kelthetnek bennünk, kétségbeesésbe taszíthatnak minket. Vannak, akik ezzel visszaélnek, s Jézus szavai nyomán nem felelõs és aktív készülésre biztatnak, hanem állandósult félelemben, passzív bénultságban tartanak másokat.

Való igaz, amirõl Jézus Krisztus beszél, az nem csupán a földkerekség egy bizonyos pontján élõ népeket, nemzeteket érinti majd, hanem az egész emberiséget. Ami akkor bekövetkezik – az lesz majd az „ítéletidõ”. Ennek elõjeleibõl ebben az esztendõben is átélt valamennyit az emberiség. Megannyi földrengés, áradás, szélvihar pusztított. Híradásaikban nem is leltek ennél találóbb kifejezést az újságírók: „ítéletidõ”. S mégis, mindazok az események, melyek az Úr Jézus visszajövetelét megelõzik majd, nem is hasonlíthatók az eddigi elõjelekhez. Hát akkor miért a biztatás: fel a fejjel, húzzátok ki magatokat, nézzetek csak föl bátran!?

Azért, mert minden félelmünk, gondunk, megannyi minket kétségbe ejteni akaró elõjel közepette sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Urunk nem hagyta magára a világot, s benne egyetlen ember életét sem! A teremtettség, az emberiség egésze, benne mi magunk és szeretteink, akiket féltünk, nem csupán ama mindeneket megrendítõ, próbára tevõ napokra készülhet. Sõt amikor a szaporodó jelekbõl egyre közelebbinek érezzük a Jézus által megjövendölt végsõ idõt, egyre inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy megváltásunk közeledik! Így számunkra a felegyenesedés, a felemelt fej nem réveteg semmibe meredést vagy álomvilágba menekülést jelent. Ugyanakkor nem is gõgös, magabiztos, dacos fölényességet, mintha nem félnénk semmitõl, és nem ismernénk olyan helyzetet, amely képes kifogni rajtunk. Itt olyan emberek lelki tartásáról van szó, akik várják az ígéret beteljesedését, Uruk visszaérkezését, második eljövetelét. Várják Megváltójukat, Szabadítójukat. S tudják, hogy a legfélelmetesebb mélységben és a legmegrendítõbb próbák közepette is reménykedhetnek a megmenekülésben.

Advent számunkra ismét a kegyelem ideje. Úgy lesz áldott idõvé, úgy lesz lélekben igazi örömöt ajándékozó, életünket megújító szent idõ, ha mindenekelõtt lelki szemeink nyílnak meg, s a hit tekintetével rálelünk arra, akiben az Isten országa már most is közel van hozzánk. Hiszen Jézus Krisztus így kezdte igehirdetését: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” (Mt 4,17b) Ahol tehát Jézus Krisztus jelen van az ember életében, ott jelen van az Isten országa. Õ kereszthalálával és feltámadásával diadalt aratott bûn, halál és a kísértõ hatalma felett. De elhozza testünk megváltásának napját is, hogy megszabaduljunk a bûneink miatt ránk nehezedõ megannyi fájdalomtól, szenvedéstõl, könnytõl és a haláltól.

Isten országa közeledik – ez ebben az adventben is azt jelenti, hogy az Úr közel. Ha közel jött hozzánk, akkor gyûlölet helyett szeretet, erõszak helyett irgalmasság, széthúzás helyett egyetértés, kétségbeesés helyett öröm költözik szívünkbe. Akkor engedjük, hogy õ vezessen és óvjon minket, és ne próbáljuk tévutakon keresni a menekülés lehetõségét. Az élet élvezeteiben való elmerülés éppúgy elszakít tõle, és pusztulásba visz, mint a megélhetés gondjaitól való reszketés.

Az adventi várakozás egyben vigyázást is jelent. Annak örömteli felfedezését, hogy van, aki vigyáz rám, van, aki már most is egészen közel van hozzám, van, aki azt szeretné, hogy életben maradjak, s az örök életre is megtartassak, amikor visszajön.

Az örömhír, mely az õ eljövetelét ígéri, és Isten országának közelségét hirdeti, soha nem évül el, miként vigyázásra, éberségre buzdító igéje sem. Mindez örök érvényû, beteljesedõ s nem pusztába kiáltott szó! Ha hittel fogadjuk, akkor advent bennünk van. S ennek jelei áldottá teszik életünket, a velünk együtt és a körülöttünk élõk életét is!

Deme Dávid