A hét témája

Hmmm…

„Latiatuc feleyim zumtuchel, mic vogmuc. ýsa pur es chomuv uogmuc…” Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk… Mennyi kegyelemben teremtett minket Isten! Csodaszép hazával ajándékozta meg e föld lakóit, erdőktől zúgó hegyekkel, termő síkságokkal, éltető folyókkal. Szent István királyunkkal, aki kemény kézzel, de jövőbe látó bölcsességgel terelte őseinket Krisztus keresztje alá. Isten velünk volt ezer esztendőn át, jóban-rosszban, bajban és örömben. Sokszor nehezedett ránk keze hitetlenségünk miatt, de szeretete nem fordult el tőlünk. Mindig adott új reményt, új feltámadást. Irtott minket tatár, török, labanc – mi mégis megmaradtunk Európának e szegletében, nyelvünkben idegenként, de kultúránkban mégis európaiként. Tizenöt éve nyitott ajtót adott elibénk, megrázhattuk magunkat, kitárult előttünk a szabadság ezernyi lehetőséggel.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk…, és most éppen önpusztítókká lettünk. Fogyunk, teher és gond a gyerek, alig-alig keresztelünk már. Teher lett az öreg is. Egyre több a családtalan, önző és csak a karrierjét építgető „szingli”. Még pár év, és túl kevesen lesznek az aktív dolgozók ahhoz, hogy kitermeljék az idős korosztály nyugdíját. Mint egy feje tetejére állított karácsonyfa, az életkorfa alján kevesen vannak a fiatalok, és föntebb egyre többen az ötven-hatvan-hetven évesek. Barátaim, valamit nagyon elrontottunk.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk…, elhagytuk hitünket is, kiürülnek templomaink, fűt-fát ígérő szekták hordószónokai után futkosunk, akiknek gyakran csak a pénzünk kell. Megcsaltuk apáink és nagyapáink hitét, pedig ez tartotta meg őket, ha beborult fölöttük az ég. Ők még egyszerre építettek templomot és iskolát, mi inkább a luxusterepjáróinkra költjük a pénzt, szidjuk a tanárt és a hitoktatót, hogy nem jól neveli tévén és számítógép előtt felnövő sarjainkat. Édesapa és édesanya, szülő és gyermek – vajon fontos-e még? Egyre agresszívebbek a gyerekeink, már az a kevés… Barátaim, nem rontottunk mi el valamit?

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk… Határon túl rekedt testvéreink kopogtattak az ajtónkon. Magyarok a magyaroktól csak hasonló jogokat kértek. Nem a kenyerünket, a házunkat, nem a munkahelyünket kérték. Csupán hozzánk akartak tartozni ők, az elszakítottak. Magyar a magyarhoz. Ennyi. Barátaim, mindenki hazudott nektek, aki ennek az ellenkezőjét hirdette. Hazudtak, és rossz döntésre késztettek minket. Mert megigéző szavukra hallgattunk, a kérő kézre pedig nagyot és fájót csaptunk. Ezt nektek, és nem állampolgárságot!

Aki járt a nyáron Erdélyben, érti a szót. Ott voltam Sáromberkén háromszázhúsz fiatallal együtt. Ültünk az éjszakában a tűznél, és hallgattam őket. Szégyelltem magam. Nekem kellett magyarázkodnom azok helyett, akik ma nem mernek mutatkozni Erdélyben. Mohácsnál a török vert szét minket. Most egy éve pedig mi mondtuk több milliónyi, a trianoni határon kívül rekedt testvérünknek: nem kelletek! Olyan erkölcsi és szellemi kárt okoztunk a harsány nemmel, amiért hamuba kellene ülnünk, és megszaggatott ruhával kellene gyászolnunk, mint az Ószövetség embere tette bánatában. Mi, szlovák felmenőkkel, románnak nevezzük a szőlőnket megművelő, minden ágon magyar felmenőket felmutató erdélyi napszámosainkat. Sőt eltűrjük, hogy helikopterekről vadásszák őket (!) a hatóság emberei, és kitiltsák őket az „anyaországból”! Pedig azt a munkát végzik el, amelyre mi itt már nem találunk embert. Barátaim, valamit rettenetesen elrontottunk.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk… Kollégám, a földvári pap ünnepelt. Hatévnyi küzdelem után megkapta a magyar állampolgárságot. Ő a trianoni határtól pár száz méterre, a romániai Nagylakon látta meg a világot, minden őse magyar volt. A hatóság utolsó húzása az volt, amikor a családnevét – Molnár – amúgy románosan, ékezet nélkül jegyezték be: Molnar. Tízezer forintjába került a módosítás, hogy végre a magyar helyesírás szabályai szerint ékezet kerüljön az a betűre. Barátaim, mondjátok: normális ez? Németország a csak oroszul tudó volgai németnek könnyedén megadja a német állampolgárságot, Ausztria is kiharcolta a Dél-Tirolban élő osztrákok jogait. Más népek is magukhoz ölelik elszakadt testvéreiket. Mi miért nem? Miért mi vagyunk ilyen önpusztítók?

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk…, mert önmagunkat adjuk fel. Föladjuk értékeinket: történelmünket, múltunkat és kereszténységünket. Azt hisszük, akkor felelünk meg Európának, a nagyvilágnak, ha megszűnünk magyarnak lenni, és mindenki más majmolásába fogunk. Rágjuk a hamburgert, ropogtatjuk a chipst, bámuljuk a kritikán aluli, ocsmány és erkölcstelen tévéműsorokat. Normálisan már a Himnuszt sem tudjuk elénekelni. Tesszük ezt akkor, amikor más népek újra felfedezik önmagukat, értékeiket, s egyre inkább büszkék másságukra, mint például az írek. Hallgatunk a „se Isten, se haza, se család” demagógiáját hirdető politikusokra, a helyzetükkel visszaélő újságírókra. Mindent igyekeznek lerombolni, amire büszkék lehetünk, ami erőt és önbecsülést, tartást ad. Alaktalan, gondolkodás nélküli embermasszává züllünk, ha rájuk hallgatunk… Barátaim, nos, mit gondoltok?

„Scerelmes bratým uimaggomuc ez scegin ember lilki ert… Szeretett barátaim, imádkozzunk e szegény ember lelkéért…” – könyörgött mintegy nyolcszáztíz évvel ezelőtt egy sírnál a pap a Halotti beszéd szavaival. Szeretett barátaim, talán van még némi időnk, még nem a halotti imát mondják felettünk! Még tehetünk valamit. Önmagunkért, családunkért, nemzetünkért – megmaradásunkért.

Lupták György