Szószóró

„Magyarország a legújabb kutatások szerint átlagosan napi 249 (!) perccel – az USA-t és Mexikót követve – a dobogós harmadik helyen áll a tévézésre fordított napi időmennyiség tekintetében” – olvasható egy középiskolásoknak szánt médiatankönyv bevezetőjében (Sullivan–Dutton–Rayner: Médiaismeret. Korona Kiadó, Budapest, 2002). Azt hiszem, erre mondják: „beszédes számok”. A három évvel ezelőtt megjelent kötet az egyik napilapunkat is idézi, amely részlet kiválóan példázza a téves beidegződést, miszerint „a tévé megöli a gyermekek lelkét!”

A tévé tehát gonosz?

Dehogy. Már a „gonosz televízió” kifejezés is csak egy „képzavar”, hiszen hogyan lehetne egy eszköz – gonosz? Kétségtelen, hogy amikor hazánk lakói naponta átlagosan négy órát ülnek előtte, nevetséges lenne azt állítani, hogy a médiával való telítettségnek semmi jelentősége sincsen. Ugyanakkor nem kevésbé nevetséges a tévé és az ördög közötti egyenlőségjel erőltetése. Mint arra a fent említett tankönyv is utal, ez a felfogás „inkább gátolja, mint segíti a szívósan terjeszkedő médiumok működésének felfejtését, hiszen nem ismeri, nem is akarja megismerni a média valóságos természetét és tényleges társadalmi szerepét”.

Gonosz televízió: nincs. Legfeljebb gonosz szerkesztők vannak. Bár egyre inkább úgy gondolom: valójában gonosz szerkesztők sincsenek; legfeljebb rossz szándékú szerkesztők, akik talán nincsenek is tudatában saját, fals világnézetüknek. Jézus sem véletlenül könyörgött a keresztfán: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Sajnos sokan vannak, akik „high-tech médiumokként” közvetíthetnék az Élet igéit is, mégis „újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt” (Zsid 6,6), s munkálkodásukkal sokakat megtévesztenek – nyilván magukat is.

A legtöbb hitvita forrását is ez jelenti. Jó néhány teológus azzal érvel a televíziócsatornák ellen, hogy hiába sugároznak vallási műsorokat, ha azok egyrészt nem főműsoridőben láthatók, másrészt úgy helyezkednek el a műsorfolyamban, hogy az előttük és utánuk lévő adás (gyakran) kifejezetten keresztényellenes tartalmakat közvetít. „Istennek nincs szüksége arra, hogy ilyen körülmények között, ilyen környezetben tűnjön fel…” – hallottam egyszer egy gyülekezeti tagtól.

Szerintem ez a vélekedés – tarthatatlan.

Isten igéje minden kommunikációs csatornán ugyanaz, legyen bármi előtte, utána, és sugározzák bármikor. Sokkal inkább szívfájdalmam, hogy ritkán készülnek igazán jó, fiatalok számára is nézhető vallási műsorok. A vallási összeállítások szerkesztői sajnos gyakorta nehezen értik ezt, mivelhogy eltompult a hallásuk (vö. Zsid 5,11). Pedig Jézus megmondta apostolainak: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19) Az sem véletlen, hogy a Szentlélek kitöltésének is az volt a nyitánya, hogy a – Mátyással kiegészült – tizenkettő különféle nyelveken kezdett beszélni, így „mindenki a maga nyelvén hallotta őket” (lásd ApCsel 2,4.6.11). Pál apostol a nyelveken való szólást és prófétálást kegyelmi ajándéknak tekinti (lásd 1Kor 12,10), amely tágabb értelemben természetesen a filmnyelvre, a film képi világának formanyelvére is vonatkozik. „Ki tudja, hányféle nyelv van ezen a világon, és egyik sem értelmetlen” – így Pál (1Kor 14,10). A fiatalok videoklipes nyelvezete sem értelmetlen – legfeljebb a rugalmatlan szerkesztők számára, akik már belefáradtak a mindennapos rutinba, és képtelenek megújulni.

„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6,12) Szóval minden szabad, a tévéműsorok élményéről sem kell lemondani, meg egyébként is: „Nem mind szent, ki templomba ment” – tartja a mondás. Semmi hasznunk nem származik abból, ha a képcsövet letakarjuk fekete lepellel. A kulcsszó a választás, avagy a választás szabadsága, amely felelősséget is jelent: felelősséget saját magunk iránt. Mert igenis vannak „nem vegyi eredetű szellemi kábítószerek” is, melyek Szretykó György szerint „akár életre kiható magatartási zavarokat idézhetnek elő”, pont úgy, mint a vegyi kábítószerek. Ezek a megtévesztő tévéműsorok.

Persze ez most nyilván nagyon tudálékosan hangzott, de gondoljunk csak bele: hány ember rabja mindenféle álomvilágnak, melyből képtelen szabadulni? Hányan és hány órát „áldoznak” a nappaliban a „házi oltár” előtt, gyilkos haraggal leüvöltve a családtagokat, ha hangoskodni mernek ebben a „szentélyben”? S nem utolsósorban: miért is boldogtalan minden második fiatal? Miért nem talál társat magának? Miért elégedetlen a külsejével?

Még sok ilyen költői kérdést lehetne feltenni. Bízom benne, hogy nincs rá szükség. A lényeg: választanunk kell s vigyáznunk: a szabad akarat ne legyen csapdánkká, a szabadságunk pedig ne váljon szabadossággá. A tévéműsorok azért készülnek, hogy nézzük őket, de képesnek kell lennünk arra, hogy döntéseket hozzunk, hogy mérlegeljünk.

Jézus főpapi imádságában oly egyszerűen s oly nagy szeretettel fogalmaz a övéi védelmében: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15) Krisztus óv minket a hamis tanítóktól és hazug sztároktól, akik olyanok, „mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár” (Júd 13).

Könnyű a jó műsort megkülönböztetni a rossztól, miként „minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt”. Mert egyszerű ez. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Mt 7,17.16)

Andriska János