A hét témája

Budapest külvárosi nyomortanyáit járva így adventi napokban olyan sokszor mondom el magamban ezt a két szót. Vajon mi várjuk a karácsonyt? Készülünk-e karácsonyra? És ha igen, mire várunk, hogyan készülünk?

Azt mondjuk, karácsony a szeretet ünnepe, azért lázasan dolgozunk, gyűjtünk, kérünk, írjuk össze, kinek mire van szüksége, latolgatjuk, kinek mit tudunk adni – és azt gondoljuk, karácsonyra készülünk. Angyalföldön és a többi külvárosi nyomortanyán soha nem olyan nehéz tanítványainkat meglátogatni, mint ilyenkor, adventi napok idején. Milyen nehéz megállni hideg, fűtetlen szobákban, hallgatni a sok keserű szót, látni a sokszor el nem mondott panaszt, nyomorúságot, és milyen nehéz ilyenkor karácsonyi örömről beszélni. Úgy érzem sokszor, éhező, beteg, szomorú szemű gyermek édesanyjának nem tudok Isten szeretetéről beszélni, nem tudom azt mondani: úgy szerette… téged is, neked is. Sokszor úgy érzem, előbb kenyeret, tüzelőt, meleg ruhát, orvosságot kell adnom. Pedig mennyire nincsen igazam. Ilyenkor egy elemi iskolás kisfiú jut eszembe.

Mielőtt róla beszélnék, el kell mondanom, hogy Budapesten minden kültelki iskolában tartunk karácsonyfaünnepet. Aki egyszer egy ilyen kis ünnepre eljött, nem felejti el. Mennyi ragyogó szem, kipirult, boldog gyermekarc! Milyen gyönyörű a karácsonyfa – utólag mindig megállapítjuk, hogy ilyen szép, mint az idén, még soha nem volt – s a fa alatt a fehér papírba szépen becsomagolt „nagy csomag”, amit nem szabad, csak otthon kibontani, s ami addig a legszebb, amíg ki nem bontottuk. Olyan nagy a boldogság, hogy még a legkedvesebb karácsonyi énekünket is alig tudjuk elénekelni. S a sok kipirult arcú, boldog gyermek mellett a könnyes szemű édesanyák, fáradt arcú édesapák, akik mintha mind elfeledkeztek volna egy kis időre a mindennapi gondról, és mintha ők is az örömüzenetet hallanák. És mégis, nem ezekre gondolok. Egy rongyos ruhájú kisfiúnak ijedt, szégyenkező tekintetét látom, aki most már felnőtt, „nagy” fiú, kárpitosinas; akiről az édesanyja nemrégen, mikor beszéltem vele, azt mondta, jó fiú, igaz, még csak inas, nem keres, de ha valami kis pénzt kap, azt hazaadja.

Mondjuk, hogy Nagy Gézának hívják. A Kén utcai elemi iskolába járt, és azt mondták róla, hogy a legrosszabb fiú az iskolában. Mindenki így mondta, még a társai is. Hittanórára nem jött. Az édesanyja, mikor egyszer óra után meglátogattam, szomorúan mondta, hogy nem bír a fiával. Most is úgy tudta, hittanórán van. De – ígérte – a jövő órára maga hozza el. Így is történt.

Sovány, tizenkét éves fiú, a szája körül keserű, dacos vonás, a hangja felcsattan, ha felel a kérdésemre; hiszen vele nem szoktak szépen beszélni. De ettől kezdve eljár az órákra. Lassan melegszik; szégyenli magát; óh, nem azért, ami eddig volt, hanem azért, hogy itt van. Azután advent lesz, és mi kezdünk karácsonyi énekeket tanulni, karácsonyt várni. Egyszerre kezd figyelni, érdeklődni. Most már sohasem hiányzik. Azután ez az idő is elmúlik, és itt van az utolsó óra karácsony előtt. Akkor, persze, szó esik a karácsonyfáról is. Az idén is lesz? – kérdezi egyszerre mindenki (először tanítottam abban az iskolában). Hogyne, persze … alig győzök felelni.

S amikor a karácsonyfaünnep délelőttjén megérkezem az iskolához, az iskola kerítése mellett félve, elbújva ott vár Nagy Géza. A kezében piszkos, gyűrött újságpapírba csomagolva, vigyázva tartogat valamit. S amikor meglát, rohan felém, nyújtja a csomagot, alig tud megállni, úgy mondja: „A tisztelendő néninek hoztam, a karácsonyfára csináltam.” Kibontom a csomagot. Hosszú, fehér selyempapírból és szalmaszálból fűzött rózsalánc van benne. Maga fűzte. Alig tudom megköszönni.

Ilyenkor, karácsony táján olyan sokszor kell erre gondolnom. Tőlünk, emberektől semmi ajándékot nem kapott. De – úgy látszik – a legnagyobb karácsonyi ajándékot mégis ő kapta.

Porkoláb Márta