A hét témája

A templomtól távol, Jeruzsálem peremvárosában szerények voltak már a házak. Az Újváros palotáihoz csak a zártságukkal hasonlítottak. Az utcafrontra néző tömör falak egységét csak a telt kapuk törték meg s a kémlelőnyílások, a szegletkövek, amik mellőzhetetlen tartozékai voltak minden zsidó háznak. Kinyúltak ezek a szegletkövek, mintha a házak minden terhe rajtuk nyugodott volna. Talán így is volt valójában.

Ám a zárt kapuk mögött ezek az aprócska házak is megteltek lélekkel és szépséggel, akár az új város ékes palotái. Kertje mindegyiknek volt, s ha idegen szem nem is gyönyörködött bennük, azért mégiscsak szépek voltak ezek a miniatűr kertecskék, igézetesen szépek… Megteltek a virágok illatával, ami szinte egész esztendőn át ott lebegett a kertek csendje felett.

Alacsony kőpad is állt minden kertben, pihenést kínálva a ház lakóinak.

Ilyen házikóban lakott Zakariás is, az Abia rendjéből való, szent életű zsidó pap feleségével, az álmatag tekintetű Erzsébettel. Amikor a házat megvásárolták, fiatalok voltak még. Ebben az időben a szikár termetű pap szemében a reménység mélytüzű lángja lobogott állandóan.

Kettős jövőről álmodozott ekkor még Zakariás. Ha szolgálatot teljesített a templomban, ott Izrael népének gazdag holnapját színezgette fénylő szemmel, és otthon, a mélycsendű kis házban a család gazdagnak hitt holnapjára gondolt remegő szívvel.

Az áldást várta; a legnagyobbat, a magot, az élet folytatását, a gyermeket.

Gyakran ültek a kis kőpadon, és kéz a kézben hallgatták szívdobogva az esti csendben csipogó madárfiókák álmos csivitelését.

Erzsébet – szólalt meg egyik esten Zakariás –, ha fiunk születik, pap lesz belőle, nazir. És nagy, fényes, okos szeme lesz. És süt belőle majd az áhítat. Szinte látom már. Pap lesz belőle, de nem olyan, mint az apja. Nagyobb lesz nála. Nagyobb lesz talán még a főpapnál is. Ezt az utolsó mondatot alig-alig ejtette ki, szinte csak úgy gondolta, s még a gondolattól is pírba szökött az arca a bűntudattól.

Erzsébet meg hallgatott.

Hosszú, fehér ujjaival végigsimított Zakariás fekete haján, s ebben a féltő, szerető mozdulatban benne volt az igen és az ámen.

Több szó nem is esett köztük ezen az estén. Érezték a csend roppant erejét, ami átölelte őket. Távolabb csobogott a Kedron patakának sötét fodrú vize, s a gyöngyhabok hátukra vették a két tiszta lelkű ember álmát, s tovafutottak véle az éjszakában. Szellő csókolódzott még az estében, s az olajfák hallgatag hegyéről az érett bogyók illata áradt.

Fenn, a titokzatos égen ragyogtak a csillagok.

Zakariás ezeket nézte.

Erzsébet – szólalt meg később –, nézz, óh nézz az égre! Mennyi, mennyi odafönn a csillag. S milyen fényesek. S látod, azok is várnak valamire. A megígért csillagra, a nagyra, a szikrázó fényűre, a legsugárzóbbra, aminek fel kell ragyogni egyszer.

A próféták megjövendölték jöttét.

A Messiás csillaga lesz az.

Erzsébet asszony volt csak, a tudományban járatlan lélek, s nem követhette Zakariást a megsárgult fóliánsok mondanivalójának útján.

Féltette is Zakariást. Furcsa ember az ő nagy papja. Gyakran félt is tőle. S mindig akkor ébredt fel szívében a félelem, amikor elnyílt a pap két nagy, fekete szeme, és sóvár vágy gyulladt ki bennük.

Idegen világ követe… gondolta ilyenkor.

Néha, de igen nagy alázattal és félve is, beszélt erről a furcsa érzésről párjának.

S Zakariás ilyenkor mindig hallgatott. Nem hazudtolta meg Erzsébetet, mert maga is érzett ilyesfélét. Ez az érzés fogta el az utolsó páskaünnepen is. Szolgálatot teljesített éppen: állt a kőoltár előtt, és szította a tüzet. Rőten lobogott a láng, és Zakariás hintegette rá időnként az illatot lehelő tömjént.

Mások készítették elő áldozásra a kosokat, galambokat, gerlicéket, ő csak a lángok életére ügyelt. Éppen új tömjént szórt a tüzek fölé, amikor megállt oltára előtt egy ismeretlen zarándok. Rebesgették róla, hogy ifjúkora óta a Sínai-hegy lakója, megigézettje a komor és kopár szikláknak, s hogy Isten hegyének a szerelmese.

S már szólt is a jövevény. Suttogva beszélt.

Úgy, gerjeszd a lángot, ó pap, az én áldozatom fényes fészkét. Szálljon a füstje felfelé, felfelé… felfelé… Ez az utolsó áldozatom, aztán elmegyek… De ő már jön… S ha megérkezik, felkél Izrael hajnalcsillaga.

Mert eljön… eljön a szegények támasza, akiről a próféta énekelt, és hívják nevét csodálatosnak, erős Istennek, tanácsosnak, békesség fejedelmének… Ó, Atyám, látni akarom őt, a meghallgatott imádságot, az eljövendőt.

Zakariás szinte belebetegedett a forró és különös igézetű hang lázába. Roszszullét környékezte. Feje zúgott, szédült, s hang nem jött ki a torkán.

S lobogott az áldozati tűz.

S füstje ujjongva, egyenesen szállt felfele.

Zakariás az esszénust figyelte, aki térdelt már az oltár előtt. És porba hajtott fővel imát mormogott.

A főpap alakja tűnt fel ekkor. Odaszólt Zakariásnak: fiam, hibát ne ejts.

Zakariás meg sem hallotta a kitüntető szavakat. S az áldozat hozója sem. Az esszénus más földi hangot sem hallott már. Utolsó, maradék erejével felemelkedett, s kiaszott karját az ég felé tárta. Arcát halálos sápadtság borította. Utoljára szólt.

Atyám, látom, jön… Az imádság meghallgattatott. S a te fiad hírli majd a jöttét. Ó, áldott Gyermek! Áldassék az Úr szent neve.

Ez volt az utolsó szava. Szeme megüvegesedett, karja lecsüggedt. Eldőlt a porba. Hörgött is már. Keskeny ajka szélén pedig kicsurrant a véres nyál.

Két templomszolga lépett mellé: későn érkeztek.

Meghalt – szólt egyszerűen az egyik. Hordágyat hoztak, s elvitték.

Zakariás szemében csillogott a könny. Az oltár elé pergett alá a megszentelt földre.

Ezen az esten alig ért haza. Nem vitték a lábai. Egészen megzavarodott. Mit beszélt ez az őrült idegen? Az ő fia hírli majd jöttét annak, akire egész Izrael vár? Mentében, a kis mezőnél meg is tántorodott. Mintha részegítő italt ivott volna. És sírt keservesen.

Nincs is magja Zakariásnak – a halott hazudott. Amikor ezt a fájó mondatot az ég felé dobta, régen mögötte volt már az ifjúság. S Erzsébet haját is belepte már a dér. Kisírt, kiégett szemű aszszonnyal s reményét vesztett férfival játszott a torz szó.

Erzsébet aludt már, mire hazaérkezett. Jó lett volna ugyan valakivel beszélni még a furcsa dologról, de az alvót nem akarta már felkelteni.

Másnap pedig – életében először – lélektelenül élesztette a szent oltár tüzét.

A lángba bámult. Az oltár lángjába, ami most pillanatok alatt felfényesedett. Jaj, a Mózes atya csipkebokra… ez jutott eszébe, ahogyan kémlelte az izzó fehérre váló fényességet. A csodát, mert azzá lett az oltár… csipkebokorrá… amiben megjelent régen az Úr!

Alak formálódott ki a fényben… láthatóvá lett… s Zakariás arca elé kapta két öreg kezét… Az Isten angyala… suttogta, láttam… S nem mert még egyszer a lángokba nézni.

S beszéd is hangzott a fényből: „Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te imádságod, és a te feleséged, Erzsébet, fiat szül néked, és nevezd az ő nevét Jánosnak… És lészen tenéked örömödre és vigasságodra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén.”

„És betelik szent Lélekkel, és Izrael fiai közül sokakat megtérít.”

Nem igaz, nem igaz, sírt fel kínzottan Zakariás, nincs és nem is lehet már fiam. Erzsébet is vén, s én is idős vagyok.

Nem tudok hinni már; ó jelet… jelet!

Gábriel, az Úr hírnöke hosszan nézett az eltakart arcú Zakariásra.

Jelet?… Azt kértél?…

„Ímé, megnémulsz, és nem szólhatsz mind ama napig, amelyen ezek meglesznek, mivelhogy nem hittél az én beszédemnek, amelyek beteljesednek az ő idejükben.”

S e pillanattól fogva néma lett Zakariás.

Kilenc hónapig tartott Zakariás némasága. S mikor a rendelt idő letelt, muzsikálni kezdett körülötte a világ.

A kicsiny kőpad, amin oly sokszor álmodoztak együtt, énekelt. S a megvénült rózsatövek is énekeltek. S a Kedron patak gyöngyvize is dalokat hordott a hátán. S a szellő is muzsikált. S az olajfák hegyéről lombok boldog suttogásával szaladt kicsi házuk felé az ujjongó öröm…

S énekelt Erzsébet lelke is. Az este megtelt a dallamával. És szólalt is. Ujjongó hangon, mint régen, nagyon régen. Azt kérte az ő különös életű nagy papjától: mi légyen a gyermek neve?

Énekelt Zakariás lelke is. Egy táblát kért, s míg írt, Gábriel arkangyal képe lebegett előtte. Szemébe nézett most a roppant látomásnak, s szántotta a nehéz, vastag betűket a táblára.

„János.” S amint leírta e drága nevet, megoldódott a nyelve. S hallelujázni kezdett. Egyetlen szóval, egyetlen imádsággal dicsérte az ő nagy Urát: „János… János… János…”

Régen történt mindez. Azon az estén, amikor kéz a kézben ott ültek ismét a zsoltárt lehelő öreg kőpadon. Amikor annyi idő múltán ismét együtt néztek fel az égre. Fel a magasba, ahol ragyogott már az új csillag fénye.

Jakus Imre