Élő víz

Az adventi ünnepkörnek érdekes az idővel való kapcsolata, mert ambivalens módon egyszerre élhetjük meg benne a várakozás és az érkezés kettősségét. Legkésőbb A kis herceg című könyv óta tudjuk, hogy várni valakire, várni valamire, ünneplőbe öltöztetni a szívünket az egyik legtisztább és legcsodálatosabb élmény az ember életében. Ugyanakkor az érkezés katarzisát semmi sem pótolhatja. Az idő kétféle aspektusát tehát egyszerre, párhuzamos realitásként élheti meg az adventi ünneplő.

Az advent mindemellett az idő kakukktojása is egyben, hiszen kilép annak monoton körforgásából, és belép egyfajta időtlenség, idő nélküliség állapotába. A naptári év utolsó hónapjában, decemberben – mely megközelítőleg egybeesik az adventi ünnepkörrel – mindenki átélheti, hogy „az idő majd mindent megold” elnevezésű terv csődöt mondott.

Minden időrabló és időpazarló, minden időrab és időmilliomos szembesülhet azzal az adventi időszakban, a naptári év célegyenesében, hogy az idő bizony önkényesen úszik és kúszik előre, és mi, mint hű társai, hű csatlósai nem tehetünk mást, mint hogy vele tartunk.

Az idő lelassítása, a homokszemek pergésének megállítása a világ homokórájában irreális vállalkozás. Ugyanakkor az a próbálkozás, mely az idő felgyorsítására törekszik, szintén kudarcra van ítélve – Pilinszky János szavaival: „Mi, emberek szeretnénk felgyorsítani az időt. De az idő ráér.”

Igen, hajtsunk fejet ezen igazság előtt: az idő ráér. Ráér, mert ez a természete, és adventben az időnek eme tulajdonsága kifejezetten domináns. A decemberi napokon ugyanis az ember még inkább esélyt kap arra, hogy betérjen az idő oázisaiba, az ünnepek szent világába, és ott feltöltődve továbbléphessen, továbbmehessen élete útján.

Aki képes időben rádöbbenni arra, hogy az adventi ünnepkör pillanatai egyrészt mily értékesek, másrészt mily törékenyek is egyben, az képes odafigyelni ezen ünnepek valódi tartalmára, hogy az időt teremtő, időtlen Isten beleszületett az időbe.

Gáncs Tamás