Evangélikusok

Hetven éve, hogy Isten elszólította közülünk – emberi szempontból sokak számára váratlanul, fiatalon, negyvennégy évesen. Az Evangélikus Külmissziói Egyesület akkori titkára, „lelki fia” fogalmazta meg a fájdalmas kérdést: „Miért éppen most? Miért éppen őt?” A kérdés nem csak a fiatalon meghalt Gáncs Aladár halála fölötti megdöbbenést és fájdalmat érzékelteti. Inkább azt, hogy egyházunk életében a mi szemünkkel nézve még fontos szerepe és szolgálata lett volna, és a mi gondolataink szerint éppen „most” lett volna még szükség rá! De éppen ez a kérdés indokolja azt is, hogy hetven év múltán ma is megkérdezzük: „Ki volt Gáncs Aladár?”

Megvallom rögtön, sokféle választ fabrikáltam magam is. De aztán rátaláltam Túróczy Zoltán püspöknek a temetésen elhangzott igehirdetésére. A textusa ez volt: „Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes gyülekezetek gondja. Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?” (2Kor 11,28–29) – S az igehirdetés mintha a mi kérdésünkre felelne. Ki volt ő? „Gáncs Aladár sohasem mondta: az összes gyülekezetek gondja rajtam van. Szelídsége és alázatossága talán még a gondolatát is elhessegette ennek… de mi… bizonyságot teszünk arról, hogy az összes gyülekezetek gondja rajta volt… Ő volt a mai magyar evangélikus lelkésznemzedék legegyetemesebb lelkipásztora… Rajta volt az indiai árvák, kínai vak leánykák, az ovambói négerek gondja… Ő volt a mai magyar evangélikus lelkésznemzedék legagresszívebb lelkipásztora… pedig nem volt benne semmi a vezér ellenállhatatlan parancsnoki tudásából… Tudósnak készült egykoron, húsz esztendővel ezelőtt a pozsonyi teológián, és pásztor lett belőle. Irodalmi stílusművésznek indult, és próféta lett belőle… Nem a tietek volt, nem a miénk volt, Gáncs Aladár Istené volt.”

1. január 12-én született Székesfehérvárott; édesapja Gáncs Jenő evangélikus lelkész, édesanyja Tatay Vilma volt. Felmenői között mindkét ágon több lelkész is volt. A fia mondta el nemrégen, hogy Mária Terézia uralkodása óta édesapja már a hatodik lelkésznemzedéket képviselte a családban… A fehérvári elemi iskola és ciszterci gimnázium után a pozsonyi teológián tanult, s tudós szeretett volna lenni: a filozófia, az irodalom és a művészet érdekelte a legjobban. De valóban pásztor és próféta lett belőle. Már fiatalon, segédlelkészként vallotta: az egyháznak teljes megújulásra van szüksége. A komáromi segédlelkészi év után édesapja örökébe lépett. A fiatal gyülekezeti lelkész szolgálatát megáldotta Isten: évről évre nőtt a Bibliát olvasók és az imádkozók száma a gyülekezetben.

1925-ben mégis „pályamódosítás” következett az életében: Budapesten lett vallástanár. Több iskolában tanított; volt úgy, hogy heti huszonnégy órában is. Közben – 1922-ben – Isten segítőtársat is ajándékozott neki Di Gleria Róza személyében. De az említett pályamódosítás voltaképpen azért történt, mert Isten „belehelyezte” őt egyházunk életének vérkeringésébe. Nemcsak résztvevője, hanem szervezője is lett sok ifjúsági konferenciának; az akkori diák- és ifjúsági ébredés egyik áldott szolgájává vált.

Gáncs Aladár két nagyon fontos evangélikus egyesületben is tevékenykedett. A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület titkára és egyik alapító tagja volt, s ezzel a hazai belmisszió munkása, motorja lett. Ő indította el és szerkesztette a Fénysugár című lapot. A ’30-as években a Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület titkára volt, így lett a külmisszió szószólója és vezető egyénisége is. Kunst Irén Kínában dolgozó misszionáriusnőről nemcsak könyvet írt, hanem itthoni útjait is ő szervezte. Gáncs Aladár szerkesztette a Missziói Lapokat, a külmissziói egyesület közgyűléseiből pedig konferenciákat szervezett.

A bel- és külmisszió nála tehát nem ellentétet, „vagy-vagyot” jelentett, hanem egységben látta az egyház szolgálatának ezt a két ágát, méghozzá az ébredés gyümölcseként. Halála után megjelent egy könyv „tőle” és róla Scholz László lelkész szerkesztésében. Címe és alapgondolata a hetven éve elhunyt igehirdető vezérigéje volt: „Serkenj fel, a ki aluszol, és felragyog tenéked a Krisztus.” (Ef 5,14) Gáncs Aladár „az ébredés teológusa volt” – írja a könyv szerkesztője. „Angyal járt közöttünk” – mondta valaki más találóan.

Most a halálára emlékezünk. Munka közben mondta fel a szíve a szolgálatot. Halála napjaiban többek között ezeket mondta: „Minden jól van, minden rendben van, tűnik a zavar… Isten nagyon kegyelmes… Befejezettséget érzek.”

A felébredt ébresztő befejezte földi szolgálatát, de addigra Isten rajta keresztül sokakat felébresztett. Akkor új szakasz kezdődött egyházunkban. – De nem imádságának meghallgatása és az ő szolgálatának „nyoma” is volt-e az 1948-as nagy ébredés hazánkban? Nem ez tartotta-e bennünk a „lelket” a nehéz évtizedekben is? S nem kellene-e – örökségét átvéve – nekünk is, ma is ébredésért imádkoznunk? Nem erre van-e mindenekelőtt szüksége egyházunknak?

Keveházi László