Liturgikus sarok

Megérkezett az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv 4.

Liturgikus könyvünk főcíme: Evangélikus istentisztelet. A cím meghatározza a könyv funkcióját, de arra is utal, hogy a benne található istentiszteleti rendek nem attól válnak előbb-utóbb „mégiscsak evangélikussá”, hogy evangélikus gyülekezetek használják őket, hanem a használattól függetlenül, tartalmuk okán – méltán – áll előttük az evangélikus jelző.

Amikor valamelyik egyház huzamos ideig használ egy istentiszteleti rendet, akkor az előbb-utóbb az adott egyház egész arculatát, sőt önazonosságát meghatározó tradícióvá válik. Senki sem vitatja, hogy a keleti egyház több mint másfél évezredre visszatekintő, változatlan formában használt liturgiája ilyen. Ám a tradícióvá váláshoz néha egy emberöltőnyi idő is elegendő. A mi tradicionálisnak számító liturgiánk sem tekint vissza hosszabb múltra: Prőhle Károly Agendájának első kiadása 1963-ban jelent meg. Részben szakított Raffay 1936-ban kiadott Agendájának istentiszteleti tradíciójával, részben épített rá.

1936-ban Raffay püspöknek minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy istentiszteleti rendjét a gyülekezetek használni kezdjék. A gyakori, néha metszően éles hangú bírálat egy szóban foglalható össze: Raffay liturgiája katolizáló, nem evangélikus… 1963-ban viszont már az evangélikus tradíciót képviselte, amire hivatkozva Prőhle Agendáját érte a bírálat: katolizáló, nem evangélikus. A Prőhle-Agenda használatba vétele mégis simán ment, mert bevezetését az a Káldy püspök rendelte el, akivel nemigen lehetett ellenkezni. Így ma Prőhle professzor rendje a tradicionális evangélikus istentisztelet…

A kérdés kiéleződik: hogyan viszonyuljunk a tradícióhoz?

A reformátorok határozottan állították: csak egy zsinórmértéket fogadnak el, és ez a Szentírás. A svájciak azt mondták, hogy az istentiszteletből mindent ki kell iktatni, amit a Szentírás nem ír elő. Így náluk csak a zsoltáréneklés, az imádság, az igeolvasás és igehirdetés maradt meg, a szentségeket pedig a lehető legegyszerűbben ünneplik. Luther viszont azt mondta, hogy az istentisztelet rendjéből és általában minden egyházi tradícióból csak azt kell elhagyni, ami a Szentírással ellenkezik. Így a mise tradicionális rendjéből csak a papi áldozatbemutatásra vonatkozó mondatokat húzta ki. A bevezető bűnbánati, előkészületi részt, az úgynevezett lépcsőimádságot – 43. zsoltár a közbeiktatott gyónóimádsággal (confiteor) – pedig leválasztotta, és tartalmát az úrvacsorát előkészítő gyónó istentiszteletbe vitte át. Mivel Luther csak az úrvacsorás istentiszteletet nevezte misének, a régebbi hagyományból kezdtek fölelevenedni a nem úrvacsorás istentiszteleti formák: a laudes, a vesperás stb.

A Liturgikus könyv tehát a legjobb evangélikus tradíciót követi, amikor az istentiszteleti rendben nagyobb hangsúlyt ad az igei elemnek: kibővített zsoltáranyag, illetve kettő helyett három bibliai szakasz felolvasása. Az úrvacsorai rész a korábbinál jobban kiemeli, hogy – bár a bűnbánat, a gyónás megkerülhetetlen – Isten mégsem a mi előkészületünk kielégítő vagy éppen hiányos voltát mérlegeli, hanem Fia megváltó haláláról emlékezik meg, és az ő föltámadásának erejében részesít, amikor bűneinket megbocsátva visszafogad szentjei közösségébe. Mindezzel a Liturgikus könyv istentiszteleti rendje tovább erősíti a Liturgiai Bizottság által is nagyra becsült Prőhle-féle Agenda istentiszteleti rendjének evangélikus jellegét. És a 16. századi evangélikus elődök nyomdokait követi akkor is, amikor a nem úrvacsorás reggeli, esti vagy más hétköznapi istentiszteletek rendjeként újra az ősi laudest és vesperást ajánlja.

Véghelyi Antal