Élő víz

Decemberi szombat délelőtt. A helyszín egy két tannyelvű gimnázium előcsarnoka. Gyerekek gyülekeznek, nyolcadik osztályos tanulók, pályaválasztás előtt állók. Van, aki szülői kísérettel, van, aki egyedül érkezett a „nagy napra”. Tanulmányi verseny lesz, és a tét nem kicsi: aki eléri a megadott százalékot, annak a gimnázium (további felvételi vizsga nélkül) felajánlja a továbbtanulás lehetőségét.

Nagy a nyüzsgés, a versenyre érkezők regisztrálják magukat, egymással és kísérőikkel csevegnek. Van, aki izgul, van, aki félvállról veszi az előtte álló lehetőséget. Egy házaspár érkezik; leányukat kísérték el. Regisztráció, eligazítás, ismerősökkel való találkozás, rövid köszöntések, röpke kérdések és válaszok. Az anya arcán feszültség tükröződik, izgul amiatt, hogy gyermeke miként fog teljesíteni. Tudja, hogy sok múlik ezen a napon. A leány is izgul, de igyekszik leplezni. Az apa számára sem megszokott a helyzet, de próbálja elterelni a figyelmét. A falakon lévő képeket nézegeti, tekintete el-elidőzik az újonnan érkezőkön. Látja, hogy több gyermek is vastag könyvvel a kezében lép be az épületbe. És a könyvtől nem válnának meg egy pillanatra sem. A leány észreveszi apja érdeklődő pillantásait. „Harry Potter-könyvek” – mondja édesapjának. Az apa arcán keserű mosoly, amely inkább szánalmat és belső fájdalmat fejez ki: ezek a gyerekek mintegy kabalaként, szerencsét hozó tárgyként cipelik magukkal ezeket a könyveket.

Közben hallja, amint a feleségével beszélgető hölgy éppen azt meséli, hogy az előző nap természetgyógyászati kezelésen járt a gyermekével, akinél a természetgyógyász 70%-os „feszültséget” állapított meg… Az apa nehezen tudja türtőzteni magát, egyszerre tombol benne a düh és a sajnálat: hát senki sem mondja meg ezeknek a fiataloknak, hogy micsoda veszélynek vannak kitéve!? A szüleik sem tudják, hogy a Harry Potter-sorozat okkult olvasmány, vagy hogy a természetgyógyászat nem az, mint aminek látszik, hogy sötét dolgok bújnak meg mögötte!? Legszívesebben felkiáltana, beleüvöltene a tömegbe: vigyázzatok, ne hagyjátok becsapni magatokat, ne a bálványoktól várjátok a segítséget!

De ezt itt nem teheti meg. Magában rövid imát mondva a leányához fordul: „Imádkoztál, kicsikém?” – kérdezi gyermekét. „Persze, apa!” – válaszol a leány, és az apa látja mosolygó szemeiben, hogy őszintén válaszolt, és úgy is gondolja, ahogy mondta: igen, a leánya Istenre bízta ezt a délelőttöt. Ebben a pillanatban az anya is odahajol: „Ézsaiás 41,10” – mondja. A leány bólint. Igen, tudja ő: „Ne félj, mert én veled vagyok…” – ezt az igét mondta neki reggel az édesanyja. Újabb „versenyző” érkezik, egy ismerős barátnő a bibliakörből. A szülők örülnek neki, ismerik, rendes leány, és – akárcsak az ő gyermekük – Istenbe vetett bizalommal jött a versenyre.

Elérkezik az idő, egy gyors búcsú – „Az Úr legyen veled!” –, és a gimnázium épületében már csak a versenyzők és a tanárok, illetve a segítők tartózkodhatnak. Az apa és az anya sétálnak egyet. Izgatottak mindketten, de tudják, hogy „jó kezekben” van a gyermekük. Mikor nem egymáshoz szólnak, akkor magukban halkan az Urat kérik, hogy legyen gyermekük segítségére, adjon neki bölcsességet, kitartást a feladatok megoldásához. Egy idő után lépteiket ismét a gimnázium épülete felé irányítják a decemberi napsütésben. A többi szülővel és hozzátartozóval együtt várják, hogy ismét kinyíljon az épület ajtaja.

És nyílik az ajtó. Kérdések, válaszok röpködnek a levegőben, a folyosót duruzsolás tölti be. A szülők leányukat faggatják, aki mosolyogva válaszol: úgy érzi, bár nehéz volt, jól sikerült. Előkerül a bibliakörös barátnő is. Ő is bizakodva, reménykedve számol be a versenyről. Mind a négyen nagyon örülnek, és hálásak: érzik Isten jelenlétét, gondviselését. Még hátra van egy ötperces elbeszélgetés, amelyre egyenként szólítják be a fiatalokat. Ha ezen is túl vannak, még két nap, és az eredményt is tudni fogják…

De az apa, az anya és leányuk is tudja: már el van döntve. Aki mindenek fölött uralkodik, igen, Isten már döntött. És tudják azt is: bízhatnak az ő döntésében, mert Isten mindig a legbölcsebben dönt; bármi legyen is a döntés eredménye, ők el fogják fogadni. – Két nap múlva örömkönnyek csorogtak mindhármuk arcán, és ujjongott a barátnő is: mindkettőjüknek sikerült a verseny, bejutottak a továbbtanulók közé…! Legyen Istené a dicsőség!

Történt mindez Mezőberényben, 2005 decemberében, velünk. Velünk történt, és velünk volt az Úr, ahogy megígérte: „…veled vagyok…”

Szivos László