Liturgikus sarok
Megérkezett az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv 5.
Jöjjetek, imádjuk az Urat!
Isten imádásának és az őt dicsérő éneknek, vagyis a liturgiának a története messze túlnyúlik Isten népének földi történelmén. Hiszen az örökkévalóságban, a világ teremtése előtt is magasztalták az angyalok mennyei seregei az Urat; amikor pedig újra eljön majd, és valóra váltja mindazt, ami ígéreteiből még hátravan, kiteljesedik a mennyei istentisztelet, és az üdvözültek serege az angyalok karával együtt dicséri őt örökkön-örökké.
Izrael népének gazdag istentiszteleti életéről tanúskodik az Ószövetség. A zsoltárokon kívül a neves és névtelen szerzőktől származó himnuszok és imádságok mutatják, hogy Isten ószövetségi népe ismerte, hálás szívvel megőrizte és továbbadta a népét hűséges pásztori szeretettel oltalmazó Istent magasztaló énekeit. Ha példaként csak Mózes (2Móz 15), Anna – Sámuel édesanyja – (1Sám 2) énekeit és Dávid zsoltárait említjük, újra és újra a meglepetés erejével hat, hogy Isten imádásának micsoda szárnyaló ereje sugárzik belőlük.
Az első újszövetségi „liturgiai eseménysor” minden bizonnyal Jézus Urunk születéséhez – az első karácsony előkészületeihez és a beteljesedés öröméhez – kapcsolódik. A Lukács írása szerinti – ebből a szempontból lenyűgöző gazdagságú – evangélium első fejezeteiben egymás után következnek azok a himnuszok, amelyek később az egyház népe istentiszteleti életének állandó kincseivé, vissza-visszatérő alkotóelemeivé váltak. Szűz Mária, Zakariás (Keresztelő János édesapja), majd az agg Simeon éneke már sok-sok évszázaddal ezelőtt beépült az istentiszteletek liturgiájába.
Mária éneke – hagyományos latin neve szerint a Magnificat – nekünk, evangélikusoknak talán leginkább az ötödik evangélistának nevezett Johann Sebastian Bach gyönyörűséges kantátáját juttatja az eszünkbe. Akik kézbe veszik új liturgikus könyvünket, örömmel fedezhetik fel, hogy az esti istentisztelet rendjében – az ősi hagyomány szerint – újra Mária énekével magasztalhatjuk az Urat. Simeon éneke, a Nunc dimittis (Most bocsátod el, Uram, szolgádat…) pedig kedves Luther-énekünk átköltésében férkőzik közel szívünkhöz: Már megyek békén, örömmel… (EÉ 500) És akkor még nem szóltunk a legtöbbször mondott, énekelt, hallott himnuszról, a karácsonyi angyalok énekéről, a Glóriáról, amely a nagypéntekin kívül (bár új liturgikus könyvünkben sajtóhibaként még a nagypénteki rendbe is bekerült) minden istentiszteletünkön felhangzik: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
Az első pünkösd óta Jézus Krisztus egyházának istentiszteleti élete térben és időben körülöleli a földet. Valahol mindig megtörténik, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek nevében együtt vannak a benne hívők. S ezekben a közösségekben hirdettetik az evangélium, részesülnek a szentségek ajándékában, és válaszul felhangzik Isten népének éneke és imádsága. Egyik esti énekünkben így vallunk erről: „Mert mint a hajnal könnyű szárnya / Nem pihen, partról partra kel, / Zeng új dicséret és új hála, / Néped imája nem hal el. // Már a nap távol testvért ébreszt, / Még alig hamvad fénye itt, / S friss ajak dicsér egyre téged, / És magasztalja tetteid.” (EÉ 124,3–4)
Nagy ajándék, hogy istentiszteleti életünkkel, liturgiánkkal ebbe a határtalan közösségbe kapcsolódhatunk bele mi is. Van-e ennél szentebb feladat és csodálatosabb lehetőség? Hisszük, hogy az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv egyik legfontosabb szolgálata éppen az lesz, hogy újra megnyílik előttünk az adorációnak, Isten imádásának és dicsőítésének – valljuk meg, hazai evangélikus kegyességünkben szinte teljesen elfelejtett – gazdag tárháza.
Ezért hívjuk és biztatjuk testvéreinket egyik kedves karácsonyi énekünk (EÉ 163) refrénjével: „Ó, jöjjetek, imádjuk! Ó, jöjjetek, imádjuk! Ó, jöjjetek, imádjuk az Urat!”
Ittzés János