Egyházunk egy-két hete

A templom nem idős. Tulajdonképpen még csak kiskorú. Tizenegy éves. Hitből építették, mert pénze akkor sem volt a tolnai dombok gyönyörű koszorújában élő kicsiny evangélikus közösségnek. Az istenhajlék nagy összefogással mégis elkészült, s azóta sok-sok embernek lett lelki otthona. Ajtaja mindenki előtt megnyílt. A gyülekezet is, a falu is magáénak érezhette. Ám valami még hiányzott. És az egyszer már bátran álmodó közösség hagyta, hogy templomépítő lelkésze újra álomba „ringassa”: hiányzik az orgona. Ez koronázná meg a több mint egy évtizede elkészült temolomot…

Az anyagiak továbbra sem álltak rendelkezésre, azonban az abban való hit, hogy Isten dicséretére be lehet fejezni a nagy munkát, most sem hiányzott. Szinte pénz nélkül kezdődött el a szervezés. És miután december 18-án megszólalt az orgona, a gyülekezet előtt elhangozhatott a mondat: „Jelentem, a templom elkészült.”

Az orgonaavató istentiszteleten Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke, valamint Krähling Dániel esperes és Sefcsik Zoltán helyi lelkész szolgált. A püspök igehirdetésében az epistolából négy szót emelt ki: „hálaadással – énekeljetek – szívből – Istennek”. A négy szóhoz egy-egy mécses meggyújtása, majd pedig az Isten végtelen szeretetéről szóló négyszeres evangéliumhirdetés is hozzátartozott. Ezután felcsendültek a szentelés szavai: „Az Úrnak szentelt legyen ez az orgona az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, Isten dicsőségére és a gyülekezet épülésére. Áldott legyen mindenki, aki ezt az orgonát megszólaltatja az Úr szolgálatában, és áldott legyen a gyülekezet, amely megérti hangját, hogy Isten kegyelmének gazdagságát magasztalja nemzedékről nemzedékre. Ámen.”

A szentelés után nem kellett biztatni a gyülekezetet, hogy az új hangszer kíséretével tiszta szívből énekeljék: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök királyát.”

Az Aquincum Orgonagyár ismét nagyszerűt alkotott. A kis – mindössze hatregiszteres – hangszer Baróti István orgonaművész keze alatt lenyűgözően szólaltatta meg a legkülönbözőbb műveket, Bach, Franck, Vierne, Kodály, Liszt és mások darabjait… A lágy hangzás, a markáns akkordok, a fényesen felcsendülő vagy épp csilingelő regiszterek s a néha csendes, néha dübörgő basszus Kovács Gábor, Pour László és Varga László orgonaépítők szakértelméről is sokat elárultak. Baróti István pedig – aki mint főkántor az esztergomi bazilika hatalmas orgonáján dicséri Urát – e kis hangszerről is elhitette, hogy a hangszerek királynője. Fejedelmi hangszer, amely azonban a templomban mégiscsak szolga, eszköz a hálaadásra, az Istenben való örömre, imádságra, hitvallásra.

A népes gyülekezet együtt örült az orgona nyújtotta új lehetőségeknek. Az iskola máris programokat tervez az élet házába, a templomba, a község kulturális rendezvényekkel készül. Program lesz bőven. Hogy valóra váljék a megálmodók vágya: együtt. Ez a templom az összefogás temploma. A közösség pedig úgy fonódhat egybe, mint az orgona hangjai, hogy előbb-utóbb felcsendüljön a tiszta harmónia.

Egy házaspár így búcsúzott az ünnep végén: „Hetek óta rohanunk. Tegnap már arról beszéltünk, hogyan lehetne egy kis ünnepi hangulatot teremteni, hogy el ne rohanjuk az egész időt karácsonyig. Nekünk nem sikerült. Itt megkaptuk. Már tudjuk, hova kell jönni…”

Az épület, a hangszer csak eszköz. Segíthetnek abban, hogy tudjuk, kihez kell mennünk, hogy csendet, békességet, életet találjunk.

„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled…” – Zombán is.

K. J.

Regionális hozzárendelés: Zombai Evangélikus Társegyház