Evangélikusok

Nemrégiben felhívott egy rokonom, aki négyféle daganatos betegségből gyógyult meg. Elmondta, hogy nagyon hálás a kezelőorvosának, aki csaknem két évtizeden keresztül gondozta; a lelkemre kötötte, hogy nekem is feltétlenül meg kell őt ismernem. Így jutottam el Tatabányára dr. Osváth Márta onkológus főorvoshoz, aki a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Szent Borbála Kórházában dolgozik. Korunk betegségéről, a rákról, valamint a hitről és karácsony ünnepének üzenetéről beszélgettünk.

– Főorvos asszony! Tudja-e, hogy Önt nagyon szeretik a betegei?

– A visszajelzésekből érzem és tudom. Amikor bejövök a kórházba, a betegek sokszor megszólítanak, és azt mondják: „Jó, hogy jön, mert maga mindig mosolyog.” Mert bizony a mosoly is számít. Nem mindegy, hogy valakivel mosolyogva beszélnek, vagy rideg tekintettel néznek rá. Ketten vezetjük az onkológiai részleget, és mindenkit a keresztnevén szólítunk. Bizony úgy jönnek hozzánk a betegek, mintha a családjukba jönnének.

– Az Ön számára mi áll a terápiában az első helyen?

– Egyre többet tudok a betegekkel a hitről beszélni, és egyre többet biztatom őket azzal, hogy az orvosi ellátás mellett magukért is tudnak tenni valamit. Most már minden új beteget meginterjúvolok arról, hogy van-e istenhite, és hogy mit gondol, miért alakult ki nála ez a betegség. Általában kiderül, hogy az utóbbi két-három évben történt valami vele vagy a környezetében, például munkahelyvesztés, betegség, haláleset. Az istenhit képes átsegíteni a krízishelyzeteken, ha igazán rá tudja bízni magát az ember, valamint az életcélok is sok erőt, energiát adnak.

– Melyek azok a tényezők, amelyekkel árthatunk magunknak?

– A külső, önpusztító faktor az egészségtelen életmód. A belső dolgok, a lelkiállapot terén pedig minden ártalmas, ami negatív életérzéseket táplál bennünk. Olyasmivel bántják magukat az emberek, mint az önvád, a sérelem, a meg nem bocsátás. Hiába mondják sokan, hogy a szent gyónásban leteszik terhüket Jézus keresztje alá, ha utána tovább rágódnak rajta. És lehet, hogy másoknak megbocsátanak, de saját maguknak nem. Ez az önvád. Az illető nem tud változtatni a helyzeten, például mert az, akivel szemben elmulasztott valamit, már meghalt. Az ilyen lelki terhet görgeti az ember maga előtt. Ha van istenhite, könnyebben fel tudja ezt dolgozni. Azonban az önvád és a sérelem valóban képes megbetegíteni, és komoly depressziót okoz. Az immunrendszer működése megbomlik. Kell egy segítő – egy pap, pszichológus, családtag vagy betegtárs –, akinek kiöntheti a lelkét, aki feloldozza a szenvedőt. Nem véletlenül olvassuk a Bibliában, hogy bocsássunk meg egymásnak, és oldozzuk fel egymást. Ne történhessen meg az, hogy egy apró sérelem ér bennünket, és egészen az öngyilkosság gondolatáig hergeljük magunkat.

A rákot egyébként passzív öngyilkosságnak is fel lehet fogni. Menekülési út lehet azok számára, akik nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Ismerek egy asszonyt, aki már két éve viselte a betegséget, amikor találkoztam vele. Már áttétei voltak. Korábban kétszer is keresett, de nem talált meg. Rákérdeztem: talán én vagyok a felelős előrehaladott betegsége miatt? Erre kiöntötte a lelkét: tulajdonképpen nagyon egyedül van, rossz a kapcsolata a fiával, a menyével. A másik fia külföldön él. Úgy gondolta, hogy ebbe csendben bele lehet halni. Elmondtam neki, hogy ha élni akar, akkor tudok neki segíteni, de ha nem, én sem segíthetek. Ez megdöbbentette; átértékelte az életét. Úgy jött vissza hozzám, hogy minden kezelést szeretne végigcsinálni, mindenben partner lesz. Rendbe tette a családi életét. Őszinte szeretetkapcsolatot épített ki a családtagjaival, és istenhitében is megerősödött. Tíz év után ma panasz- és tünetmentes. Tehát az igazi szeretet valóban képes gyógyítani.

– A szív a szeretet szimbóluma. Igaz-e az, hogy ez az egyetlen szervünk, amelyet nem támad meg a rák?

– Néha van áttét a szívben, de nem jellemző. Elsődleges tumor viszont nagyon ritka. Talán az elmúlt harminc év alatt egyszer láttam ilyet. Ezt lehet szimbolikusan is értelmezni, de mivel a szív állandóan mozgásban van, talán kevésbé tudja megtámadni a rák.

– A rákos sejtburjánzás mintha a társadalmunk állapotát ábrázolná. Egy sejt elhatározza, hogy önző lesz, és csak a saját céljait akarja megvalósítani…

– Amiről eddig beszéltünk, az is a társadalom lelkiállapotát ábrázolja. Ennél a betegségnél megváltozik a sejt szaporodása. Az érintett sejt felszabadul a gátlások alól, a genetikai kód, a hormon- és idegrendszer által meghatározott feladatára szóló utasítástól. Ettől kezdve hibás sejt termelődik. Az emberben normálisan is naponta körülbelül húszezer hibás sejt készül, amelyet csodálatosan felépített, soklépcsős szűrőrendszerünk, az immunrendszer „eltakarít”. Akkor, amikor kialakul egy rákos sejtcsoport, majd daganat, az immunrendszer működése gátolt, kóros. Gyengülését az említett lelki problémák, a felhalmozódott stressz következtében kialakuló kimerülés, a kívülről beáradó méreganyagok, a leterheltség okozzák. A már hibás sejttömeg korlátlanul szaporodni kezd. A szervezet számára a rákos sejt nem idegen, így az immunrendszer sem idegenként ismeri fel. Amely sejteket mégis felismeri, azokat körülhatárolja. Általában ezeket nevezzük jóindulatú daganatoknak.

A sejtjeink egyébként sok mindent elárulnak rólunk. Például most olvasok egy könyvet arról, hogy a genetikai kódunkba bele van írva Isten neve (Gregg Braden: A Teremtő kódja). E szerint minden emberi sejt kódolva tartalmazza Isten ősi nevének a betűit. Igaz, nem szakkönyvről van szó; így gyorsabban nyilvánosságra lehetett hozni tizenkét év kutatásának az eredményét… A Földünkön kialakult népirtás okozta globális életveszélyben e kötet a béketeremtés eszköze lehet. A könyv mondandója, hogy a Föld hatmilliárd lakosának minden sejtje őrzi, újra és újra ismétli az üzenetet, hogy felépítse létezésünk alapköveit. Tekintet nélkül a faji vagy vallási hovatartozásra, életmódra és hitrendszerre. Ezt a testvériséget egyébként a kereszténység már évezredek óta hirdeti.

– Az ember büszkén meséli, ha túlélt egy infarktust. Ezzel szemben a rákot szégyelljük, titkoljuk, ez tabutéma.

– A daganatos betegségről a társadalom úgy vélekedik, hogy gyógyíthatatlan kór. Ha pedig valami gyógyíthatatlan, halálos, akkor nem akarunk róla beszélni, mert az embernek nincs eszköze a vigasztalásra. Elfordulnak a betegtől, aki ezután elszigetelődik; nincs, akinek elmondja panaszát, akivel megossza érzéseit, fájdalmát. Sokszor hozzám is csak a hozzátartozó jön el, mert fél, nem akarja, hogy a beteg megtudja, mi a baja. Akkor el kell magyaráznom neki, hogy a daganatos betegségeket ma már nagy százalékban meg lehet gyógyítani. Ha viszont nem segítünk, egyre rosszabb lesz a beteg állapota, a végén pedig fájdalmas halál vár rá. Ha nem is tudjuk meggyógyítani, tünetmentes hónapokat, éveket adhatunk neki, jó életminőségben élhet. Ezt a lehetőséget senkinek nincs joga elvenni tőle.

– Végül hogyan foglalná össze karácsony ünnepének üzenetét, és mit üzenne az olvasók számára?

– Nemcsak a szeretet ünnepét, hanem minden napunkat arra kellene felhasználnunk, hogy szeretetben, békében, sőt megbékülten éljünk önmagunkkal, környezetünkkel és Istennel. Amit Isten szeretete által kaptunk Jézusban, azt közvetítsük mások felé. Sokan úgy mennek el, hogy nem hívőként éltek. A nagy út előtt mégis kérik, hogy üljek le az ágyuk mellé, fogjam meg a kezüket, és imádkozzam értük. Ha nem is akarnak már a földön maradni, nem mindegy számukra, hogy miként és hová mennek…

Menyes Gyula