A hét témája

A fiú szeretetre vágyott. Családra. Anyára. Apára. Az árvaház nem volt megfelelő hely ilyesmikhez. Bár itt is szerették, de valahogy érezte: ez nem az igazi. Volt egy néni reggel, volt egy néni este. De ez a néni nem várta, nem leste, hogy ébred. Az a másik néni nem mesélt neki este, nem adott jóéjt-puszit.

Sokan voltak, sok álom volt.

Elvégezte az iskolákat. Az általános, a középiskolát is. Megtanult házakat építeni. De otthont, meleg családi otthont teremteni saját magának – nem sikerült.

Egy újságban látta meg a hirdetést. Építésztechnikusokat kerestek egy kisvárosba. Elment. Nem hagyott hátra senkit és semmit.

Az új helyen barátsággal fogadták. Elmagyarázták neki, hogy sok házat kell építeni, és ehhez nincs elég szakember. Itt máshoz értenek az emberek, veregették hátba, jó, hogy itt vagy, mondogatták. A fiú nagyon örült ennek.

Az ő vezetésével nőttek ki a házak a földből, mint eső után az erdőben a gombák. Volt is becsülete a fiúnak. Hirtelen sok barátja lett. Jól érezte magát. És jött a szerelem. Úgy, ahogy szokott, mindent elsöprően. A lány szülei helybeli, jómódú gazdálkodó emberek voltak. Nem nagyon örültek a fiúnak, de mert szerették a lányukat, nem szóltak bele. A két fiatal összeházasodott. Nagy lagzi volt. A lány családjának kiterjedt rokonsága volt. A fiú részéről nem voltak családtagok.

Azután felépült a kis ház. A fiatalok beköltöztek. Volt nagy boldogság. Jöttek a gyerekek. Egy gyönyörű kisfiú és egy gyönyörű kislány. (Persze minden kisgyerek gyönyörű…) A fiú úgy érezte, hogy most már teljes jogú tagja a kisvárosban élők közösségének. A sok barát sok mindenre megtanította – már amit egy ilyen mezőségi kisvárosban mindenki tud: vetni, aratni, szőlőt metszeni, kukoricát törni, szüretelni, bort inni. Ez utóbbit talán nagyon is megtanulta. A barátok meg csak nevettek, és biztatták: na, még egy pohárral! És jött még sok pohár. Egyik a másik után.

A fiú már nem építette a házakat. Nem is járt haza. Igaz, ilyen a számára már nem is létezett. A felesége és a gyerekei elfordultak tőle – természetesen az após, anyós hathatós közbenjárására. A kisvároskának sem kellett már. Jöttek más technikusok.

Nem volt hova mennie, csak ténfergett az utcákon. Az emberek kerülték. Sajnálták, megvetették. A fiú gondolatait, álmait teljesen hatalmába kerítette a részegség keserű mámora. „Menthetetlen” volt.

Egy reggel a helyi parókia udvarán ébredt. A tiszteletes talált rá. Még nem találkoztak. A fiú nem volt templomba járó. Jézust soha nem kereste. A tiszteletes, aki ismerte a fiú történetét, csak nézte. Nagy meleg szemei elhomályosodtak. Fölsegítette a fiút, majd a fülébe súgta: „Na gyere, megpróbáljuk még egyszer. Hazajöttél.”

Dorák István