A vasárnap igéje

KARÁCSONYESTE – Zsid 1,1–6

József az angyalaira gondolt. Hányszor találkozott velük álmában! Egyszer azzal biztatták, hogy az élete nem romlott el, bátran elveheti menyasszonyát, Máriát feleségül. Aztán figyelmeztették, hogy a családját el akarják pusztítani. Mintha minden lépését angyalok figyelték volna. Nem akart ő soha több lenni, mint egyszerű ács, de ahogy idősödött, úgy vette egyre természetesebbnek, hogy az angyalok ott vannak. Néha még szólongatta is őket; volt mindig valami ünnepi abban, ahogy megjelentek.

Aztán a Fiúra nézett. Mindig tudta, hogy nem az övé, mégis az életét adta volna érte. Érezte, hogy közeledik az idő, amikor elveszti őt. Emlékezett persze a régi napokra, pásztorokra, messziről jött bölcsekre, de ez valami egészen más volt. Az emberek vártak valamit Jézustól. Nem mondta ki ezt senki, de ahogy beszéltek vele, kértek tőle valamit, ott volt a levegőben.

– Mindig tudtam, hogy különleges.

A műhely ajtaja nyitva volt. A nap ferdén sütött be az ablakon, a levegőben milliónyi porszem. József elaludt.

Álmában Jézust látta a pusztában. Hatalmas hang hallatszott a mennyből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” Közben látta Jézust éhezni, szenvedni, viaskodni. Vadállatokkal volt együtt, és az angyalok szolgáltak neki.

Hirtelen felriadt. Most értette meg, hogy itt ég és föld, az ő sorsa és Isten sorsa találkozik. Az angyalok eltűntek. Csak Jézust látta egyedül. Kezében gyalu. Szeretettel nézett a Fiúra, mintha búcsúzni akarna.

Az öreg felolvasó megállt egy pillanatra a szövegben: „Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.”

Ránézett a gyülekezetre. Mennyire fáradtak hitükben! Mennyire kell nekik ez a bátorító szó! Eleinte büszke volt arra, hogy őt jelölték ki felolvasásra. Elvégre ő valóban látta az Urat. Igaz, fiatal volt még. Talán csak az újdonság izgalma ragadta meg. Nem érdekelte őt annyira Isten akkortájt. De ment ő is a többiekkel. Mindenki ment Jézus után, ő sem akart lemaradni. És valóban látta is őt, a Mestert. Látta egyszer ott a tenger partján, és aztán később még egyszer… Azt, hogy mindez mennyire véletlen volt, itt nem tudja senki. Mára tekintélye lett a gyülekezetben. Így mindenki természetesnek tartotta, hogy ő olvashatja fel az iratot.

Most azonban elbizonytalanodott. Nem így látta Jézust. Nem volt ott sem dicsőség, sem hatalmas szó. Egyszerű szavak voltak, és egyszerűség is volt. Most, ha visszagondolt azokra a napokra, egyetlen érzés ragadta meg. Jézus emberi volt. Valami hihetetlen tisztaságban érezték, akik körülötte voltak, hogy igazi ember volt. Annyira egyértelművé vált ez, hogy akik hallgatták, vele mentek az úton, egyszer csak szerettek embernek lenni. Érezték, hogy jó embernek lenni. Hogy mintha Isten rájuk nézett volna, és úgy, mint ahogy a teremtéskor, ezt mondta volna rájuk: jó. Pedig csak egyszerűség volt. Egyszerű szavak, egyszerű emberek.

Aztán amit ott a tenger partján érzett az emberségről, szinte őrjítővé vált a második találkozáskor. Már nem találkozás volt, csak látta a kereszten. Miközben tudta, hogy ez a kereszt éppen annak az emberségnek a kigyomlálása, aközben – éppen ott tört rá a legnagyobb erővel – világosan látta, inkább érezte, hogy ez az emberség kell neki. Megértette, hogy itt ég és föld, az ő sorsa és Isten sorsa találkozik.

A gyülekezet tagjai fészkelődni kezdtek. Mióta áll így? A betűk összefolytak, meg kellett törölnie a szemét a ruhája ujjával. Aztán megint kezdte: „Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.”

– És az hogy lehet, hogy régen az emberek hallották Istent beszélni, most meg nem? Vagy most is beszél valakihez, úgy, mint régen?

Az okos középiskolai tanár – csendes, nagydarab fiatalember – őszinte érdeklődéssel nézett rám a szemüvege fölött. Tudtam, hogy valóban elolvasta azt a hosszú szakaszt, amelyet feladtam neki a Bibliából. Szinte furcsa volt, hiszen nem így kezdődött ez a kapcsolat. Neki igazából csak a papír kellett arról, hogy meg van keresztelve. Én nem akartam megkönnyíteni a helyzetét. Nem gondoltam, hogy hívő lesz valaha, próbáltam távolságtartó maradni.

– Legalább hat-nyolc alkalommal el kell jönnöd. Beszélgetünk, aztán majd meglátjuk.

Belement. Házasodni készült, nagyon kellett az igazolás. Most viszont a kérdés őszintén szólalt meg. Nem akartam, hogy ő is felfedezze a pillanat varázsát, hogy kilépett a tagadás barlangjából, ezért gyorsan ezt mondtam:

– A megértés. Az, ahogy összeállnak az események, ahogy egyszer csak egy halott ember keresztje előtt valaki megérti, hogy itt ég és föld, az ő sorsa és Isten sorsa találkozik. Nincsenek igazán szavak, de mégis, mintha szavak hangoznának…

Aztán csend volt egy darabig. A fiatalember maga elé nézett. Okosan és egyszerűen. A csendben mintha szavak hangoztak volna el.

Koczor Tamás