A vasárnap igéje

KARÁCSONY ÜNNEPE – Tit 2,11–14

Megjelent… Szenzáció. Megjelent, megérkezett… legutóbb az angol miniszterelnök. Megjelent… fél éve a legújabb Harry Potter-könyv. Éjfélkor hozták ki a nyomdából, ezrek várták, televíziós társaságok kamerái közvetítették a nagy pillanatot. Megjelent… A hellén világban az uralkodót isteni méltóságként fogadták. Hódoltak előtte. Eseményszámba ment, ha leereszkedett a tömeghez.

Megjelent… karácsonykor az isteni kegyelem a betlehemi jászolbölcsőben. Nem volt világszenzáció, pedig az egész kozmoszra kiható következményei ma már nyilvánvalóak. Mária kebelén a világ Megtartója. József ámulva nézi a kicsi gyermek nyiladozó tekintetében az isteni terv megvalósulását. Megmozgatta és elindította a pásztorokat. A bölcsek felkeltek kényelmes kerevetükről, hogy a csillag nyomába eredve hódoljanak a gyermek Jézus, az isteni szándék megtestesülése előtt. Ajándékaikat is lába elé helyezték.

Nem romantikus karácsonyi mese részletei az említett történések, hanem megváltásunk kezdetének meghitt eseményei. Az isteni küldöttek kara boldogan énekli: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14)

Megjelent a minden embernek szóló isteni kegyelem, és megváltoztatta a világot. Hatása ma is tart. Minden nemzedékből kiválaszt ifjakat és időseket, akik átélik a kegyelem életváltoztató és értékrendező következményét. Akiknek az életében végbemegy e lelki történés, azok új életstílus és új életszemlélet részesei lesznek. Szembefordulnak mindennemű hitetlenséggel, amely az embert megfosztja a belső tartás és fogódzó keresésétől. Szembefordulnak a személyiséget elkábító közönnyel, amely csak a maga érdekeire néz, csak a maga élvezetét keresi a posztmodern hedonizmus látszatában, és érzéketlen az embertárs fájdalma és szükségletei iránt. Szembefordulnak a külső környezet laza morális kínálatával, amelyben a korábban bűnnek mondott cselekedetek társadalmi szalonképességet nyernek (művi vetélés – mint szociális szükségszerűség, házassági válás – mint bevett váltási forma, lopás – mint megélhetési bűnözés, gátlástalan önzés – mint individualizmus, hazudozás – mint csúsztatás, ösztönök szabad kiélése – mint önmegvalósítás).

Szembe kell fordulnunk a rosszal, a gonosszal, a bűnnel, mert csak az elpusztult halak úsznak az árral: akik élni akarnak, mindig felfelé úsznak, az árral szemben.

A keresztény életstílus nem merülhet ki a bűnök holdudvarának negatív felrajzolásában. Igénk is a józanságot, az igazságosságot és az istenfélő kegyességet ajánlja mint pozitív életértékeket.

Józannak lenni: kettős tartalmú szó. Egyfelől a kártékony hatású, mértéktelen alkoholfogyasztástól való tartózkodást jelenti, másfelől az élet eseményeinek valós számbavételét és igaz értékelését foglalja magába. Ma így is mondhatjuk: legyünk jó válságkezelő keresztények…

Igazságosan élni és dönteni mindennapi kihívásunk. A szülőnek egyenlő mértékkel kell mérnie, amikor megajándékozza a gyermekeit, a tanárnak igazságosan kell felmérnie a rábízottak tudását, ismereteit. Az igazgatónak igazságosan kell megállapítania az év végi jutalmat. A miniszternek egyforma merítést kell biztosítania az anyagi forrásokból a különböző fenntartású iskolák működtetéséhez.

Istenfélő, kegyes életre hívni annyi, mint arra serkenteni, hogy a keresztény ember minden pillanatban Isten színe előtti felelősségben éljen, szóljon, cselekedjen. Ehhez kevés az emberi erő, de segítségül hívhatjuk azt, aki kegyelmének a tárházából bőségesen jut minden embernek. Az Istent félő kegyesség külső megnyilvánulásai – mint amilyen az igeolvasás, az imádság és az ének, az istentisztelet és a bibliaóra közösségében való részesedés – alkalmas keretet nyújtanak arra, hogy az ember belső szívjósággal, megbocsátással és együttérzéssel élje mindennapjait.

A kegyesség tényleges megélésére a legalkalmasabb hely Krisztus gyülekezete. Itt a többi testvérrel együtt részesedhetünk az isteni kegyelem erejének kiáradásában. Osztozhatunk egymás hitélményeiben, átélhetjük a másik örömét vagy fájdalmát: mindez a gyülekezet közösségében való élés áldása, értéke. Egy falusi lelkipásztor meglátogatta az ifjúsági óráról elmaradt egykori konfirmandusát. A kályhában pattogó tűzből kivett egy izzó parazsat, s a konyha kövezetére helyezte. Rövid időn belül a parázs hamuvá szürkült. Így válik könnyen hamuvá hitünk, ha nem élünk benne a gyülekezet tűzmeleg közösségében.

Összefoglalóan mondhatjuk, hogy karácsonyi igénk ez évben a keresztény gyülekezetnek mint Isten tulajdon népének a mindennapi életben elvárható magatartását tárja elénk, amely az isteni kegyelem áldásából táplálkozik.

Egy ügyvéd a rendszerváltás évében súlyos betegen, kórházi ágyáról az alábbi karácsonyi üdvözletet írta lelkészének: „Kedves Lelkész Úr! A kórház komor hangulatú nagy kórterméből kívánok szép karácsonyt lelkész úrnak és a gyülekezetnek. Sorsom egészen Isten kezében van. Sok mindent másképp tennék, ha lehetne, de valószínűleg már későn van. Édesanyám szíve melegével áthatott gyermekkori karácsonyaim újra elém villannak. Ha még egyszer újra élhetném, de boldog lennék, csak néhány percre is! Tudom, ez lehetetlen. Kívánok lelkész úrnak örömteli, szép, szabadságban eltöltött éveket, hirdesse a vigasztaló igét, mert arra nagy szüksége van jogásznak és jogfosztottnak egyaránt. Tisztelettel: …”

Ébresszen bennünk a megjelent kegyelem belső elszántságot és elkötelezettséget a felelős, Istent félő életre, és szív szerinti törekvést józanságra és igazságosságra.

D. Szebik Imre