Kultúrkörök

Hetven esztendő. Egy egész élet. Az Evangélikus Élet első számait nagyszüleim még fiatal házasokként lapozgatták… Mondják, semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az újság. Hiszen a mai hír holnap már senkit sem érdekel. De ugyanaz a hír ötven-hatvan-hetven év múlva érdekesebb és izgalmasabb lehet a legfrissebb helyszíni közvetítésnél! A megsárgult lapok betűi egy letűnt világba engednek bekukucskálni. Elfelejtett, néha furcsa és talán nevetségesnek tűnő szokásokat, számunkra sokszor idegen, máskor meg nagyon is ismerős mentalitást hoznak szinte kézzel fogható közelségbe – apáink, nagyapáink életét. Egy régi lap cikkei nekem többet mondanak el a korról, mint megannyi történész tudós könyvei. A következő összeállítás csupán szemvillanásnyi képet ad az újság hetven évéről, ráadásul csöppet sem objektív. Az én válogatásom.

Ahogy az erdő vadmadarai a megfagyott hótorlaszok és rögök között eleséget nem találva, a kertek aljára, emberek lakta községek közelébe lopakodnak, úgy szállja meg e télre fordult időben a szegénység és nincstelenség a pesti lelkészi hivatalok táját. Százszámra őgyelegnek a munkanélküliek, az állástalanok és a hajléktalanok mindenütt, ahol egy meleg falatot vagy biztató szót remélnek. Nézegetem ezeket az elesett, ütött-kopott embereket, akik közül akárhány az alkohol feledtető mámorába fojtja nyomorúságát, nézem őket, beszélgetek velük, és a legmélységesebb szánalom nem azok iránt ébred a lelkemben, akik már a boldog békeidőkben a lágymányosi Duna soron, a Jeruzsálemtelep közelében élték le életüket, mert ha a nyomort egyáltalán meg lehet szokni, ezek a szerencsétlenek bizonyára megszokták… de azokat szánom elsősorban, akik a mai nemzeti és világelesettségünknek estek áldozatul, akik mint boldog napsugaras idők gyermekei egyszerre a legészvesztőbb árvaságba és hajléktalanságba zuhantak. Óh, milyen nehéz lehet azoknak, akiket idegen megszállók kergettek a csonka hazába, kérő szóra nyitni ajkukat, mivel ebben az iszonyú nemzeti és társadalmi nincstelenségben elhelyezkedni nem tudnak. És jönnek… szakadatlan menetelésben egyetemi hallgatók, diplomás mérnökök, doctor jurisok, egy doctor philosophiae… és meg kell alázkodniok azokért a fillérekért, ebédjegyekért, kenyér- vagy tejcédulákért, amelyeket osztogatunk, amíg… bírjuk! Mert a középosztály, amely mindig adakozott, amelynek szíve nyitva volt minden nemzeti vagy társadalmi megmozdulás előtt, olyan ájultságban fekszik…, hogy alig-alig tud tenni még ínségesebb körülmények között élő testvéreiért!

Ezek a nehéz esztendők fokozott feladatok elé állították az egyházat is. Vajon az egyház tud-e ma az elesettek javára valamit tenni? A jövőnk függ ettől. Ha a mi egyházunk abban a versenyben, amelyet istenes és istentagadó világfelfogások a lelkekért vívnak, anyagi tekintetben nem tud híveinek segítségére lenni, le kell maradnia a versenyben. Hiába az igazság tündöklő hatalma a kezünkben, a nyomorúság oda megy, ahol kenyeret és meleget nyújtanak neki, nem törődvén azzal, hogy hitét, Istenét áruba kell-e bocsátania, vagy sem. És ha itt-ott tud az egyház segíteni elesettjeinken, vajon helyes-e a megsegítésnek az a módja, amelyet jelenleg gyakorolunk? Megoldása-e a nyomornak az, ha alamizsna és koldusfillérek formájában próbálunk segíteni? (…)

Az alamizsnafillérekben megnyilatkozó jótékonyság megalázza az elfogadót, és emberi méltóságában bántja meg. Ezért kell valami más eszközhöz nyúlnunk. Szerintünk ezért az egyedüli megoldás a nyomor frontján: a munkaalkalom teremtése!

Nemrégiben a Nyugati téren szálltam metróra. Az aluljáró lépcsője mellett, még a felszínen nagy kupac foszlott selyempaplan közepén idősebb (?) nő üldögélt. Álmos szemekkel nézegetett körbe, mint aki délutáni szieszta után ébredt. Lent a mélyben, a fal mentén további „lakások” – egy laticel a hálószoba, műanyag szatyorban a konyha és a kamra. A „tulajdonosok” a fal felé fordulva, mély álomban próbálják elfelejteni a világot, amelyben élnek. Hogy ők ezt szokták meg? Sajnos lehetséges. Én nem tudom megszokni. Istenem, hát semmi nem változott?!

New Yorkban megnyílt a három éve épített s a világ legnagyobb színházának tekinthető Radio City Music Hall. Állítólag kétszázötvenmillió dollárba került. A színház befogadóképessége hatezer-kétszáz. Fényűzés és pompa szempontjából évtizedekig verhetetlen alkotás. Az egyházi újságok szomorúan írják, hogy ma, amikor a végítélet előtt állunk, vagy az özönvíz utáni állapotokhoz hasonló körülmények között tengődik a világ, s amikor a tanítók, rendőrök és városi alkalmazottak hónapok óta nem kapnak fizetést, mernek ilyen lázító vállalkozásba kezdeni. Ezek dacára tény azonban, hogy a színház naponként zsúfolásig megtelik, s olyan nagy tülekedés van a jegyekért, hogy a szomszédos 6. utcában levő állásközvetítő hivatalba nem tudnak a tömegtől eljutni.

Skóciában karácsony ünnepén a különböző mozikat papok szállták meg, akik mindenütt tizenöt perces előadást tartottak a karácsonyi örömhírről. Állítólag a közönségre nagy hatással volt ez a váratlan igehirdetés. (Közli: Gaudy László)

A rádió azzal kezdi a hetet, hogy kendőzésre tanítja a nőket. Minden vasárnap reggel éppen az istentisztelet előtt kozmetikai előadást tart. Micsoda hallatlan ízléstelenség ez! A múltkoriban egy előkelő idegen azt kívánta, hogy a Rádió Újság heti műsorát valaki ismertesse meg vele. Nem kívánt azonban tovább menni a vasárnapnál, mert meg volt botránkozva, hogy kendőzéssel kezdődik a magyar heti műsor. Hát muszáj ennek így lenni, és muszáj ennek így maradnia? Nincs a hétnek elég hétköznapja, amelyen a kendőzés tudományára is meg lehetne tanítani a népet? Nem lehetne a vasárnap délelőttjét egészen a léleknek szentelni? Nem tehetné meg a Magyar Rádió, hogy kezdője legyen egy olyan nemzetközi mozgalomnak, amely a vasárnap délelőttjét kizárólag Istennek szentelné? Ajánljuk megfontolásra!

Fiatalabb olvasóink talán már nem is tudják, hogy kendőzésnek nevezték valamikor a sminkelést. A harmincas években már teljesen megszokott volt a púder és a rúzs használata, igaz, a szemüket inkább csak a színésznők festették. A férfiak valószínűleg örömmel nézték a moziban Greta Garbo vagy Carole Lombard igéző tekintetét és vérvörös ajkait, de mint látjuk, mégis valami ördögi, istentelen dolognak tartották az arcfestést…

Egyik napilap virágvasárnapi számában egy jó nevű közíró ismerteti egy Angliába „háztartási alkalmazott”-nak szegődött magyar úrileány levelét. A magyar úrileány végigjárta a szabályos iskolákat, diplomát szerzett, néhány évig várta a lehetetlent: az állást, s amikor sehogy se jött, fogta magát, kiszerződött Angliába „cselédnek”. S most elmondja, hogy mennyire nem bánta meg ezt a lépést. Micsoda szobát, micsoda elbánást kap annál az angol mérnökcsaládnál, milyen finoman viselkednek vele szemben gazdái! Háromszor hetenként egész délutános kimenőt kap és havi 5 font (a mi pénzünkben majdnem 140 pengő) fizetést a teljes ellátáson kívül.

Minderről azért ír lelkendezve az írónak, hogy tollával csináljon propagandát az ilyen Angliába szegődésnek, mert ez százszor jobb megoldás a mai, dolgozni kényszerülő, intelligens, fiatal lányok számára, mint havi 60-80 pengőért hajnaltól vakulásig dolgozni odahaza. Odakint pár év alatt egy egész kis tőkét spórolhat össze, amivel aztán idehaza vagy férjhez mehet, vagy olyan érdemleges vállalkozásba kezdhet, amely már civilizált emberhez méltó életkörülményeket biztosít számára.

Az író erre azt feleli: bármilyen szép is ez az angliai cselédség, bármilyen kapós is odakint a magyar úrileány mint „háztartási alkalmazott”, bármily kedvező anyagi rendeződés, világlátás, nyelvsajátítás járna is vele, mégsem hajlandó propagandája érdekében tollát mozgósítani, mert „nem látom örömmel, ha egy úrileány cselédnek készül ki Angliába. Az egyén tehetetlen a valósággal szemben, de a közösség nem tehetetlen, s bennünket, hazaiakat egyformán terhel a felelősség e kérdések miatt. Nem lehet program az, hogy a magyar középosztály leányait cselédnek exportáljuk külföldre. Bizonyos, hogy ez a kínos, szemérmes, kényszerű export, melyet a viszonyok találtak fel, erkölcsös, de nekem mégsem tetszik. Nem az a cél, hogy a magyar középosztály leányaiból cseléd legyen, hanem az a cél és kötelesség, hogy olyan Magyarországot teremtsünk, amelyben a magyar cseléd is megtalálja a polgáriasodás életlehetőségeit. Ezek a lehetőségek megvannak idehaza is.”

S mi még azt hittük, hogy a bébiszitterség vadonatúj találmány! Az írásból kiderül, már akkoriban is a nőknek volt erősebb a gyakorlati érzékük… Mert lehet, hogy nem túl elegáns cselédnek állni külföldön, de még mindig jobb, mint munka nélküli úrileánynak lenni itthon. Szerintem.

Fagyos északi szél sepri a pesti Duna-partot. A Margit híd után egyre ritkulnak a házak. A modern paloták helyébe füstös gyártelepek lépnek, és köztük egy-egy üres telken frissen csillog a hó. Lassanként külvárosivá vedlik a kép. Égnek ugyan az utcai villanylámpák, de gyengécske a fényük. Úgy látszik, itt már spórol a város, vagy a nyomorúsághoz nem illik a fény. S amúgy is éjszaka van. Teljes a csend. Ritkán vánszorog egy-egy álmos villamos a Pozsonyi úton. Utána megint nagy a mozdulatlanság. Csak a pár lépéssel lejjebb hömpölygő Duna mutatja az életet: nem áll meg nyugodni soha.

Furcsa ez a csendes szilveszter. Odaát a szigeten az egyik parti palota mégiscsak ontja a fényt. Úgy látszik, valahol nyitva hagytak egy ajtót vagy ablakot. Bent szól a zene, s ide is átröppen egy-egy hangfoszlány. De amire ide átérnek, megkopik a zene is, a fény is. Ők is alkalmazkodnak a környezethez. Annyira igénytelen minden, hogy az ember szinte meghökken egy nagy épülettömb előtt. Mi lehet ez? Oszlopos homlokzata a Dunára néz. Az oszlopok felett felírás: „Soli Deo Gloria”. A Pozsonyi úti új református templom és gyülekezeti ház. Egy sor ablaka világos. Fél órával éjfél előtt a környék is megelevenedik. Csoportosan és egyenként érkeznek férfiak és asszonyok, egy-két katona, egyetemi hallgató, néhány kisebb diák és pár mama gyerekkocsit tolva. Megszólal a templom harangja is. Éjféli istentisztelet lesz – mondják az érkezők.

Velük tartok. Belül tágas templom és meleg fogad. Szemben velem szószék és úrasztala. Mellette palást nélkül, télikabátban ül a lelkipásztor, előtte a gyülekezet, mintegy kétszáz ember. Nem sokkal éjfél előtt a gyülekezet zsoltáréneklésbe kezd. Szívük szerint énekelnek. Azután a lelkipásztor három egyszerű kérdésre keres feleletet az Írásban: „Honnan jöttünk, hol vagyunk, hová megyünk?” Egyszerű kérdések, és egyszerű az ige története is, de mégis le kell hajtanunk a fejünket, mert megszólal felettünk az Úr. A nagy csendben számot vet velünk. 1937-ben utoljára.

Aki ezt a cikket írta, már biztosan nincs közöttünk. És mégis, szavai nyomán látom a kihalt utcát, érzem arcomon az éjszaka fagyos leheletét, az ünnepi éjszakán az Úr közelségét. És lehajtom a fejem én is.

(…) Nemrégiben az egyik városban egyenruhába öltözött leventéket láttam, amint fiatalosan, kemény léptekkel, az egészségtől kipirult arccal, daloló jókedvvel tartottak valamilyen cél felé. Pattogó vezényszóra, díszlépésben mutatták életerejük minden rugalmasságát és keménységét. A látvány azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy íme, az élet! Ők az élettel eljegyzett fiatal hősök, kik majd kenyeret keresnek, családot alapítanak, hazát védenek, mosolyognak, egyszóval élnek.

Csak a másik utcába kellett befordulnom, ahol mankóval, bottal önmagukat segítő sebesült katonákkal találkoztam. Feltűnt közülük az egyik, aki nem járt bottal, nem segítette magát mankóval, ellenben a köpönyegének mind a két ujja jól le volt húzva. Arra gondoltam, hogy talán ő a kísérő. Meg is álltam, utánuk néztem, és akkor vettem észre, hogy ennek a katonának mind a két keze hiányzik. Ezek a sebesült katonák kint a fronton a halál szemébe néztek. És ott a fényes, napos, városi utcán – gondolom – sokan megnézték a jól öltözött urak és egyszerűbb emberek közül, hogy a halál, a Mors Imperator milyen nagy úr lehet. (…)

Élet és halál kérdése igen közel kerültek egymáshoz! Nem baj, a kettő együttesen ad teljes egészet. Ha csak az életet akarjuk halál nélkül, vagy ha csak a halált akarjuk lemondó sötétlátással, és eldobjuk az életet, nem vagyunk Isten gyermekei! Isten engedelmes gyermekei csak úgy lehetünk, ha egyszerre tudjuk mind a kettőt megbecsülni, ha tudjuk, hogy mind a kettő Isten hatalmas és mindeneket jól tevő irányítása alatt van. De mindezeken felül húsvét arra tanít meg bennünket, hogy az életnek egészen közel kell jutnia a halálhoz, sőt át kell mennie rajta, hogy visszatérhessen oda, ahonnan kiindult, ahogyan a virág szirmán remegő harmatcsepp visszatér az örök óceánhoz. (Fülöp Dezső)

Bensőséges ünnepség töltötte be a kelenföldi gyülekezet egész napját október 18-án. Huszonöt éve szentelték fel a templomot, amely Budapest egyik legszebb és legmelegebb hangulatú temploma.

1910-ben szerveződtek a budavári egyházközség kebelében külön lelkészi körré a kelenföldi evangélikusok. Tizenhat év telt el szorgos lelkipásztori munkában és a filléreket is számon tartó, takarékos gyülekezeti életben, míg végre templomépítéshez kezdhettek. A tizenhat év alatt a háború és az utána következő gazdasági válság három ízben semmisítette meg a templomépítésre hozott áldozatokat, de nem törhette meg e sok nehézség sem a kelenföldieket. Új lendülettel indultak ismét, negyedszer is a templomépítésre. Lendületüket a hit és az imádság ereje adta, a fejlődő, kiteljesedni akaró élet jellemezte ezt a gyülekezetet. Nyomasztó volt már számára az iskolai tornaterem szürke fala, mely éveken keresztül fogadta be a gyülekezetet istentiszteletre. Otthont akart a „testvéri együttlakozásra”, s Isten megáldotta szándékát. 1926-ban kezdték el az építést, s 1928. október 21-én szentelték fel a templomot.

A Bocskai úti templom – mi csak így hívtuk. Legkorábbi emlékem úgy öt-hat éves koromból van róla. Olyan sokan voltunk, hogy a templomot egybenyitották a gyülekezeti teremmel. A nagyszámú gyülekezet erős hangon énekelte az „Erős várunk”-at, büszkén fújtam én is. Egyszer csak a mellettem lévő öreg bácsi is rázendített, hangosan és meglehetősen hamisan. Méltatlankodni kezdtem, mire Pisti bátyám leintett: „Maradj csöndben!” Akkor még nem értettem, hogy fontosabb a szívből jövő hang, mint a pontos intonáció.

Ahol a pecázók felszállnak a zöld villamosra, és ahonnét a borissza emberek vágyódó pillantásokat vetnek a budafoki borpincék felé: ott kezdődik Lágymányos. A dohánygyára mellett van másik büszkesége is Lágymányosnak. Az új lakótelep.

Itt sétálok ezek között a vadonatúj ötemeletes paloták között… Mert paloták ezek! Nagyjából már kész az egész lakótelep, csak egy-két helyen dolgozik még a daru. Ki tudná megmondani, hogy hány család talált itt otthonra? És virág, virág mindenütt… Mintha tündérkertben járnék… Félek belépni a házak által körülölelt parkba. Olyan tiszta minden… Az új iskola előtt utcasöprő ül kis kocsija mellett, és uzsonnázik. Tejet vajaskenyérrel. Kényelmesen eszik. Ráér. Itt neki van a legkevesebb dolga! Lehet itt látni félig kész üzleteket, játszadozó gyermekeket, taxiállomás ma még üres hívófülkéjét, de szemetet sehol… Itt mindenki a magáéra vigyáz! Az egyik épület kapuján fiatalasszony lép ki, kézen fogva kislányát. Szabad? Mi a férje foglalkozása? Villamoskalauz? Rosszul értettem? Igazgató a villamosvasútnál? Nem! Csak kalauz! Egyszerű, jegyet kezelő kalauz. És itt lakik…

Hát, ez szocreál a javából! Ami viszont a lakótelep tisztaságát illeti, valamikor talán valóban így nézhetett ki… Kicsi lány voltam a hatvanas években, de ma is emlékszem rá, mennyire szépnek találtam az új lakótelepi házakat a színes üveges erkélyekkel! Úgy gondoltam, aki ezekben lakik, biztosan gazdag ember. Némelyik lakónak még Trabantja is volt!

Ifj. Balikó Zoltán szigorló orvos és Horti Mária orvostanhallgató július 4-én a pécsi templomban házasságot kötöttek. Az esketés szolgálatát a vőlegény édesapja, Balikó Zoltán lelkész végezte. „Nap és pajzs az Úr!”

Megörültem, hogy rábukkantam erre az apró örömhírre. Marinak és unokabátyámnak, Zolinak azóta három gyermeküktől öt unokájuk született. Zoli bácsi keresztelte mindannyiukat.

Aki fél, elveszti fejét is, szívét is. A pánikba esett tanítványok tapintatlanul felrázzák álmából fáradt mesterüket. Félelem és szeretet nem fér össze. De nem törődtek szakmai hiúságukkal sem. A tó vizén járatos és a hajózáshoz értő tanítványok a fiatal ácshoz fordulnak segítségért. A félelem győz a hiúságuk fölött is. Minden összeomlik, már csak egyetlen gondolat uralkodik rajtuk: megmenekülni a halálos veszélyből. Ez a félelemben élő ember jellemzője: megmaradni minden áron. Bármit is kell feláldozni, megtagadni, csak életünk legyen… Pedig amikor Jézus tanítványai közé fogadta őket, megismerték az igazi életet, szabaddá váltak rémképektől, szorongások és félelmek eltűntek, valami csodálatos békesség ölelte őket körül. (…)

Amikor Jézus tanítványai leszünk, megtörik rajtunk a halál hatalma. „Halál, hol a te diadalod?” (1Kor 15,55) Ez valóban győzelmi ének. De ezt naponta tanulnunk kell. S ha tesszük, akkor tapasztaljuk meg az ördög zseniális trükkjeit, csapdáit. Újra és újra reánk akarja verni a félelem bilincsét. Pillanat alatt olyan krízisbe sodor, hogy reánk tör a halálos félelem. Már csak annyira futja pislákoló hitünkből, hogy felrázzuk álmából a Mestert. De hát ez az egyetlen út a megmaradáshoz. Azzal a semmi kis hitünkkel rohanni Jézushoz… amint Keresztelő is iszonyú kételytől gyötörve Jézushoz fordul: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Máté 11,3) Bizony, ez az egyetlen út. Pislákoló hitünk utolsó lángocskájával, morzsányi maradék bizalmunkkal Jézushoz futni. Ha nem érted, miért hallgat, ha nem találsz magyarázatot arra, hogy életedet fenyegető viharban hogyan aludhat, ébreszd fel, kérdezd meg, kiálts, és mélyebb élményed lesz, mint valaha arról, hogy Jézus mindennél és mindenkinél erősebb. Ilyenkor énekelte az induló egyház a védettségben élő egyház himnuszát Róm 8,31–39 szövegével! Vívd naponta hited harcát, hogy félelem nélküli életedben már megízleld a jövendő üdvösséget. (Balikó Zoltán)

Divat, szokások, házak változtak; az ember –félelmeivel, bizonytalanságaival, kételyeivel– maradt ugyanolyan. Semmi kis hitünkkel Jézushoz rohanunk. Ez az egyetlen út, valóban.

Összeállította: Jásdi Beáta