Evangélikusok

Sikerek helyett – keresztényként – nem véletlenül beszélünk inkább az Úristen áldásairól, mint ahogyan az egyházi életben a vezetői beosztást sem karriernek tekintjük, hanem a „több talentummal megbízottak” nagyobb felelősségének. Az alábbi interjúcsokor elé kívánkozó szállóigét azonban mégsem volna illő „klerikalizálni”, márpedig az így szól: „Minden sikeres férfi mögött egy bölcs asszony áll.” Merthogy ezúttal az egyházunk lelkészi vezetőinek oldalán álló asszonyokat, a püspökfeleségeket szeretnénk közelebb hozni az Evangélikus Élet olvasóihoz. Azokat az asszonyokat, akik valójában – karakterüknek megfelelően kevésbé vagy teljesen a háttérbe húzódva – férjük mögött állnak. Szebik Imréné, Mária; Ittzés Jánosné, Réka; Gáncs Péterné, Márta. Ismerjük őket, de – valljuk be – mégsem annyira. Tulajdonképpen gyakran találkozhatunk velük, hiszen többnyire elkísérik férjüket a gyülekezeti alkalmakra, részt vesznek az egyházkerület életében, és tudatában vannak annak, hogy osztozniuk kell társukkal a szolgálatban. Ám férjüket halljuk igét hirdetni, ünnepi beszédet mondani… Szólaljanak hát most ők meg az ünnepi lapszám hasábjain, hogy hitük és a szolgálat iránti elkötelezettségük erősítsen bennünket is 2005 karácsonyán! Az Evangélikus Élet kérdéseit B. Pintér Márta intézte e-mailben és telefonon a püspöknékhez, akik történetesen egyébként mindhárman pedagógusok: Márta – jóllehet közgazdász végzettségű – angolt tanít, Réka magyar-, Mária pedig zenetanár volt. (Mivel asszonyok között ritka a magázódás, és hiteltelenné is tenné a szerkesztett interjút, arra kérjük az olvasót, nézze el, hogy a kérdések ezúttal tegező formában tétettek fel.)

– Kedves Mária, Réka, Márta! Évtizedeken keresztül papnéként szolgáltatok különböző gyülekezetekben. Tudjuk, hogy a lelkészcsaládok élete a legkevésbé sem nevezhető nyugalmasnak karácsony időszakában. Hogyan sikerült annak idején papnéként, most pedig püspöknéként ünneppé varázsolnotok az ünnepet?

Gáncs Péterné: Ahogy én a magyar valóságot ismerem, kevés családnak adatik meg a „nyugalmas karácsony”. Amúgy szerintem a karácsonynak nem nyugalmasnak kell lennie – az sem ártana néha–, hanem tartalmasnak. Nemcsak „kellemesnek”, nemcsak „örömtelinek”, „békésnek”, „vidámnak” – hogy a karácsonyi lapok jelzőit idézzem –, hanem tartalmasnak. Vagyis az igazi tartalomnak kellene kirajzolódnia. Van egy frappáns mondás, amely meghatározó a számomra: „A lényeg, hogy a lényeg lényeg maradjon.” Így csak szójáték, de ha nagybetűvel emelem ki a lényeg-et, akkor rögtön világos. A lényeg, az ünnep központja, hogy a végtelen Isten testet öltött. Minden „nyüzsgés” ennek tudatosítását kell, hogy szolgálja. A gyülekezeti csoportok készülése, az otthoni sütés-főzés, de még a sokat szidott vásárlás is mind-mind egyfelé mutat: valami nagyszerű történt, valami nagyszerű történhet most is.

A püspök élete nem sokban különbözik a gyülekezeti lelkészétől. Ugyan ritkábban kell szórványok sarát taposnia, de a szolgálat a „lelki sármezőkön” sem sokkal könnyebb… Az ünnepet ilyenkor is a feleségnek kell külsőleg „varázsolnia” – de persze ez csak járulék, háttérmunka.

Számomra az az igazi ünnep, amikor együtt a család. Együtt tudunk énekelni, az igére figyelni és beszélgetni. Ez ma már nem természetes. Nekem mindig, újra meg újra ajándék.

Szebik Imréné: Negyvenévnyi papnéság után sem érzek lényeges különbséget a papcsalád és a püspökcsalád karácsonyi elfoglaltsága, előkészületei között. Az évtizedek alatt megtanultam, hogy milyen sok függ a papné hozzáállásától, hogy részt vesz-e a gyülekezet karácsonyi előkészületeiben – zenei szolgálat, gyerekmunka, csomagszervezés, idősek látogatása és így tovább. Tapasztaltam, hogy milyen jó dolog, ha a papcsalád tagjai közösen – vagyis gyerekek és szülők együtt – szolgálnak, és mindnyájan érzik a szolgálat, a közös munka jó ízét.

Ittzés Jánosné: Az ünnep titka, hogy készüljünk karácsonyra. Mikor kezdődik el? Talán advent előtt két héttel, amikor a gyülekezet asszonytagjaival elkezdjük készíteni az adventi liliomokat, melyeket egy igés lap kíséretében fenyőágra erősítünk, és advent első vasárnapjának estéjén a gyülekezet tagjai között szétosztunk, illetve eljuttatunk a betegekhez, idősekhez – esetleg sírokhoz is kiviszünk.

A lakást is ünneplőbe öltöztetem, koszorúval, gyertyákkal, sok különféle csillaggal. Időben – esetleg már nyáron – kezdem készíteni azokat az apró ajándékokat, amelyekhez a karácsonyt megelőző héten csatolni tudom az ünnepi áldáskívánásokat: ez lehet mézeskalács, kicsi betlehemes, apró hímzés; az idén horgolt kis hópehely volt. Ebből jut nemcsak a kiterjedt rokonságnak, hanem a régi iskolatársaktól kezdve a volt gyülekezetek szívünkhöz még mindig közel álló tagjaiig sokaknak.

Harmincöt év alatt kialakultak a családi szokások, így az is, hogy a szentesti gyertyagyújtás nagyon későre marad, ezt megelőzi (megelőzik) a gyülekezeti szolgálat (szolgálatok). A legmeghittebb családi együttlétre karácsony második napjának délutánján van alkalom; a sok szolgálat után jó csendben lenni, szótlanul ülni a feldíszített karácsonyfa körül.

– Tudom, hogy Réka és Mária egy-egy különleges karácsonynak az emlékét is őrzi. Megosztanátok az olvasókkal?

Ittzés Jánosné: Amikor még volt szögesdrót a nyugati határon, egyszer szenteste Kiszsidányba tartottunk Kőszegről, és az útnak egy bizonyos pontján – szokás szerint – előlépett egy kiskatona a sötétből, hogy igazoltasson minket. A személyi igazolványok ellenőrzése után – legnagyobb meglepetésére – egy doboz süteményt nyomtam a kezébe egy igés lap, egy gyertya és egy fenyőág kíséretében, majd gyorsan továbbhajtottunk a fília felé. Bíztunk abban, hogy ki merte bontani, s nem dobta el messzire attól félve, hogy felrobban a kezében…

Szebik Imréné: Szívesen emlékszem vissza arra, amikor tízéves gyermekként édesanyámmal a karácsony előtti napon csendes, szegényes miskolci otthonok betegeit, öregeit kerestük fel ének- és igeszolgálattal. Nem voltam papgyerek, de karácsony előtt ez az örökség „hajtott” papnéként és püspöknéként is hittanosaimmal, unokáimmal budavári gyülekezetünk idős testvéreihez. Máig élményként emlékezem egy idős, sokszor betegeskedő házaspárral való találkozásra, akiknek az otthonában énekeltünk, verseket mondtunk. Meghatottságában idős testvérünk a zongorához ült, és ragyogó arccal, derűs lélekkel kísérte a gyermekek énekét. Mindnyájan gazdagabbak lettünk, lelki erősödést kaptunk. Talán ilyenkor érezhetjük: Jézus lába, kinyújtott keze kell, hogy legyünk.

Karácsony öröméhez hozzátartozott, de egyúttal terhet is jelentett a budavári templomból történő tévés vagy rádiós istentisztelet-közvetítés. Ezek külön felkészülést igényeltek hittanos gyerekeinktől, unokáimtól. S hogy el ne feledjem említeni: különleges öröme és ajándéka volt két évvel ezelőtti karácsonyunknak hatodik unokánk megérkezése.

– Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnotok karácsony lényegét, vajon mi lenne az?

Ittzés Jánosné: Ha a jászolban fekvő kis Jézust csupán embernek látom, akkor csak meghatódom, és ez az érzés az ünneppel együtt elmúlik. Ha viszont azt a csodát látom, hogy Isten alázkodott hozzánk, bűnös emberekhez, akkor megrendülök, s ez az érzés megmarad karácsony elmúltával is.

Szebik Imréné: Nagyon szeretek énekelni, így a karácsony lényegét is szívesen fejezem ki két énekünkkel: „Fényedből fénysugár az életem” (EÉ 389); „Hogy meglássa a világ, hogy eljöttél” (Új ének, 103). Jézus fényéből erőt merítve nekünk kell láthatóvá tenni szeretetünkkel a világra jött Jézust. Úgy érzem, ez a két ének még kereszt alakot is képez: az Istenre és a teremtett világra való figyelés kimondhatatlan felelősségét.

Gáncs Péterné: Nálam mostanában egy új szó került a listára, mégpedig az elérhetőség. Sokszor sok helyen kérdezik: „Mi az elérhetőséged?” Nyilván a gyors és pontos kommunikáció miatt van szükségük az embereknek a mobilszámomra, az e-mail címemre. Úgy érzem, Jézus Isten elérhetősége. Benne érhetjük el, benne kapcsolódhat össze Isten és ember… Benne lesz kézzelfoghatóvá Isten. Többé nincs messze egyikünktől sem. Indulhat – jó esetben folytatódhat – vele a kommunikáció.

– Ha az idén karácsonykor nektek kellene szószékre állnotok, mit igyekeznétek a mai Magyarországon élő evangélikus testvérek szívére helyezni?

Szebik Imréné: Hogy mit üzennék? A kétezer éves angyali szózatot. Harsogjon az emberi fülekbe, szívekbe: Dicsőség a magasságban Istennek! Emberek, boruljatok le előtte! Békesség a földön! Az emberekhez jóakarat! Figyeljünk a körülöttünk élő Lázárokra! Orvosoljuk a testi-lelki bajokat, segítsük az agyonhajszolt felnőtteket, figyeljünk az elhanyagolt kicsinyekre, óvjuk a gyerekeket! Szülessenek picinyek! Hulljon rájuk több fény és szeretet! Áldott karácsonyt!

Ittzés Jánosné: Figyelmeztetném őket, hogy kívülről kell érkeznie valaminek, sőt valakinek! Ez igaz a karácsonyi készülődésre, de magára az ünnepre is. Önmagamból a jót, a szépet, az áhítatot, a szeretetet, a megértést nem tudom „kitermelni”, létrehozni. Isten közeledik hozzám, ő készít fel, ő tesz fogékonnyá mindezekre igéje által.

Gáncs Péterné: Ha nekem kellene szószékre állnom, akkor lejönnék onnan. Szemkontaktusba kerülve próbálnám elmondani, hogy bár „vaksötétben a világ” – milyen tömör és mindent lefedő diagnózis! –, „Isten küldi egyszülött fiát” (EÉ 172). Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, de küldi őt, akivel „betörhet” a fény az életünkbe. Egy gyertya is elég a vaksötétben ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, és tudjunk tájékozódni! Azt hiszem, a mai magyar társadalomnak erre az irányfényre van szüksége. Különben elbotlik, tévútra jut. Azt kérném, hogy mindenki a saját helyén legyen irányfény, örömöt, békességet hordozó ember. Hátha egy picit jobb lesz a világ karácsony után. Hátha…

– Megköszönve a vallomásaitokat, és Isten áldását kérve „bölcs asszonyi” szolgálatotokra püspökeink mellett, hadd zárjam beszélgetésünket azzal a néhány sorral, amelyben egyikőtök megfogalmazta püspöknéi hivatását:

„Nagyobb lett a család. Nemcsak egy gyülekezetre figyelünk, hanem az egész egyházkerületre… Megannyi kedves lelkészcsalád, megismert gyülekezet. Van kikre gondolni, van kikért imádkozni. Mindez nem kényszer, hanem öröm, megtiszteltetés a számunkra…”