Evangélikusok

Bár a „háromkirályokról”, akik a betlehemi csillagot követve felkeresték a kisded Jézust, csak Máté evangéliuma tesz említést, a csillag és a napkeleti bölcsek története az Újszövetség egyik legérdekesebb része, illetve a karácsonyi ünnepkör talán legtöbbet ábrázolt motívuma. Ponori Thewrewk Aurélt, a neves csillagászattörténészt és kronológust, az Uránia Csillagvizsgáló és a Budapesti Planetárium nyugalmazott igazgatóját, a bibliai események asztronómiai vonatkozásainak elismert kutatóját arról kérdeztük, hogy valójában mi volt a rejtélyes égitest, ki volt a három bölcs, illetve hogy a csillagászat tudománya mit mond Jézus születési dátumáról.

– Mikor vetődött föl először a betlehemi csillag eredetének a kérdése?

– A középkorban sokan foglalkoztak a betlehemi csillag kérdésével, de az első tudományos alaposságú vizsgálat a híres csillagász, Kepler nevéhez fűződik. Az 1604. esztendő végén egy nóva vagy szupernóva tűnt fel. Kepler ekkor gondolt arra, hogy talán a betlehemi csillag is egy szupernóva lehetett. A későbbi kutatásai bebizonyították, hogy helyes úton indult el, amikor azt mondta, hogy ezt a jelenséget megelőzte egy érdekes bolygóegyüttállás 1603 decemberében a Kígyótartó csillagképben. Ekkor a két, különben össze nem függő csillagászati jelenség között ok-okozati viszony tételezett fel, nem tudván semmit a csillagok fizikai természetéről. Úgy képzelte, hogy ha két bolygó találkozik, akkor egy csillag felvillan, továbbá arra gondolt, hogy ha Jézus születése idején is volt ilyen bolygótalálkozó, akkor az is kiválthatta egy csillag felvillanását, és ez lehetett a betlehemi csillag. Ezért számolta vissza a Jupiter és Szaturnusz pályáit Krisztus születésének a koráig.

– Milyen további vizsgálatok fűződnek az objektumhoz, és valójában milyen égitest lehetett a betlehemi csillag?

– Az első kérdés az, hogy milyen korban kereshető a csillag. Határozott időpont-megjelölés nem nagyon fordul elő, csak közvetett adatok alapján tudunk következtetni. Például Máté evangéliumából világosan kiderül, hogy ekkor Heródes uralkodott, és halálra kereste a megszületett állítólagos utódot. Viszont ebből az is látszik, hogy naptárunk éveinek számozása helytelen, mert biztos, hogy Heródes Kr. e. 4-ben már meghalt.

Amikor a 6. században Dionysius Exiguus római apát megpróbálta kiszámítani Jézus születési évét, abból indult ki, hogy Augustus uralkodásának nyolcadik éve az, ami számításban jöhet, de nem vette figyelembe, hogy Augustus már ezt megelőzőleg négy évig uralkodott Octavianus néven. Egy további hiba adódott abból, hogy Dionysius azt sem vette számításba, hogy Kr. e. 1 és Kr. u. 1 között egy év – a nulladik – kimaradt. Ennek az az oka, hogy a római számokban és évszámításban nem volt nulla; e számjegy csak az 1200-as években került Európába Indiából arab közvetítéssel. Tehát öt év tévedés bizonyos. Viszont van egy biztos adatunk, amelyet Máté is leírt: akkoriban népszámlálás és vagyonösszeírás zajlott. A mai Ankarában levő Augustus-templom falán olvasható egy felirat, amely megörökítette a császár legfontosabb törvényeit és tetteit. Ebből tudjuk, hogy a népszámlálás a mai évszámítás szerint Kr. e. 8-ban rendeltetett el. Azonban valószínűsíthető, hogy a Rómában kiadott rendelkezést egy olyan távoli tartományban, mint Palesztina, legalább egy év késéssel lehetett csak végrehajtani. E számítások alapján Jézus születését és a betlehemi csillag feltűnését Kr. e. 7 és Kr. e. 5 közé tehetjük.

– De milyen csillagászati jelenség volt látható ebben az időszakban?

– Egy olyan jelenséget keresünk, amely hol látszott, hol nem. A bölcsek ugyanis meglepetéssel és örömmel látták ismét a csillagot, tehát nem volt állandóan látható. Nem volt továbbá olyan feltűnő, hogy a jeruzsálemieknek a bölcsek odaérkezése előtt egyáltalán megjegyzésre méltó lett volna: tehát nem volt feltűnően fényes. Erre mutat az is, hogy a kínai, a koreai, a japán, az egyiptomi, a görög és a római csillagászok vagy az eget szemlélők nem jegyeztek fel ilyen jelenséget. Itt különösen a kínaiak az érdekesek, mert a kínai obszervatóriumban minden éjjel négy csillagász figyelte az eget a négy égtáj irányában – tehát semmi nem kerülhette el a figyelmüket.

A körülbelül hatszáz betlehemicsillag-ábrázolás közül megközelítőleg kétszázon szerepel fényes égi jelenség, és ezeknek a felén csóva is látható. A csóva többnyire a jászol felé irányul, tehát nem olyan, mint egy valódi üstökös. De ha mégis üstökös volt? Ez ugyanis magyarázná azt, hogy napkeltekor és napnyugtakor hol látszik, hol nem. Viszont ez esetben egyértelműen szerepelnie kellene a kínai feljegyzésekben. Ráadásul az üstökösök soha nem jelentettek semmi jót, a régi korok emberei mindig félelemmel tekintettek rájuk. Koreából van ugyan egy halvány nyom, amely egy Kr. e. 5. évi vendégcsillagról szól, azonban kideríthetetlen, hogy egy nóva, egy üstökös vagy valamilyen más jelenség volt-e.

Kepler a Jupiter és a Szaturnusz keringési idejének ismeretében kiszámította, hogy a két bolygónak Krisztus születésekor volt-e valamilyen együttállása, amely kiválthatott a betlehemi csillaghoz hasonló felvillanást. Kiderült, hogy ezek a bolygók az idő tájt távol voltak egymástól. Viszont gondolt egy merészet, és a vizsgálódást kiterjesztette a Krisztus születése előtti korra. Megállapította, hogy Kr. e. 7-ben volt egy Jupiter–Szaturnusz-együttállás. Nem is akármilyen: egy fél éven belül három ízben került közel egymáshoz a két bolygó! (Ezt megelőzően a Jupiter és a Szaturnusz csak 860 évvel korábban volt egy éven belül háromszor együttállásban a Halak csillagképében.)

Mindez a zsidóság asztrológiai hiedelemvilágának az ismeretében válik fontossá, illetve segíti a betlehemi csillag rejtélyének a megfejtését. Az asztrológiában ugyanis minden csillagképnek van jelentése – a Halaké a születés. A Jupiter a bolygók királya, illetve királyi bolygó volt, a Szaturnusz bolygó pedig a „zsidók csillaga” mindmáig. Tehát az, hogy a legfőbb hatalom jelképe, a királyi bolygó a Szaturnusszal mint a zsidóság csillagával a születés csillagképében a (Halakban) egy évben háromszor is együttállásban van – ez egyébként a tengerparti halásznépek konstellációja –, a babiloni bölcsek számára azt jelentette, hogy király fog születni – a zsidók királya. Mivel a bölcsekhez legközelebbi tenger a Földközi-tenger, ennek partvidéke pedig Palesztina, adódott számukra a következtetés, hogy a királyt ott kell keresniük.

A bölcsek számára tehát a csillagászati jelenség jel volt – ez a legfontosabb, ezért indultak útnak. Olyan komolyan vették ezt a jelet, hogy utána akartak nézni, vajon igazuk volt-e. Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen nagy akaraterő és elhatározás kellett ahhoz, hogy valaki ezer kilométeres sivatagi utat vállaljon csak azért, hogy meggyőződjön róla, igaz-e a sejtése. De a bölcsek nekivágtak az útnak, és – kis kerülőkkel, a lakott vidékeket érintve – hetek múlva eljutottak Jeruzsálembe.

Nem ismervén az ottani politikai viszonyokat, a lehető legrosszabb helyen, Heródes városában érdeklődtek arról, hogy megszületett-e a zsidók királya. Heródesben hatalomvágy és féltékenység dühöngött; ekkorra már egy feleségét és két fiát megölette. Jellemző, hogy a római költők így írtak: „Inkább disznaja, mint fia lennék Júdea urának.” Ettől a félelmetes hírű, kegyetlen uralkodótól kérdezték a bölcsek, hogy hol van a zsidók most megszületett királya. Nyilvánvaló, hogy Heródes ezt hallva azt mondta a zsidó bölcseknek, írástudóknak: tudjátok meg, hol született a gyermek! A messzi földről érkezett utasokat pedig azzal az utasítással bocsátotta útra, hogy jelentsék neki, hol találták meg őt (vö. Mt 2,1–7). A babiloni bölcsek útnak is indultak, és dél-délnyugat felé haladván örömmel fedezték fel a csillagot.

Itt persze van egy ellentmondás. Mi azt mondjuk, hogy két bolygó együttállása eredményezte azt, hogy a betlehemi csillag belekerült a Bibliába. De akkor a szövegben miért egyes számban áll a csillag szó? A megoldást egy szír nyelvű bibliatöredék, pontosabban evangéliumtöredék adja, amelyben bizony többes számban szerepel! És ahol más írások egyes számot használnak, ott a csillagon mindig a Jupitert értik. A két bolygó egyre jobban megközelítette egymást, májusban, szeptemberben és decemberben voltak egymáshoz elég közel. Fényük nem olvadt össze, hiszen a telihold átmérőjének közel a kétszeres távolságára, vagyis 1 fokra látszottak egymástól – de együttállás volt, és ez a lényeg. Ez volt az, amit a bölcsek előzetes számításaik alapján vártak.

– Kik lehettek valójában ezek a „napkeleti bölcsek”? Honnan és hányan érkezhettek?

– Az első részletes ábrázolásuk, amelyen felöltözve és ajándékaikkal látszanak, a ravennai székesegyházban található mozaik. Ott szerepel először a nevük is. Perzsa ruhákba vannak öltözve: lepel helyett nadrágot viselnek, fejfedőjük hegyes süveg. Ez azonban nem jelent semmit, mert abban az időben valószínűleg az európai uralkodókat látogatták perzsa diplomaták, kereskedők, főemberek, uralkodók. Azonban a perzsáktól nemigen maradt ránk ebből az időből származó csillagászati megfigyelés; nem voltak az asztronómia tudósai, akik értelmezték volna a szóban forgó csillagászati jelenséget. Tehát több mint valószínű, hogy a bölcsek vagy Babilon, vagy Szippar csillagász- és papi iskolájának a képviselői voltak. Ezek az akkor már feledésbe merült Újbabiloni Birodalom időszakát követően is értettek a régi számításokhoz, és használták az ékírást.

Két olyan táblát ismerünk, amelyen fel van jegyezve, hogy Kr. e. 7-ben két bolygó találkozni fog, avagy találkozik vagy találkozott. Ez nem derül ki pontosan a szövegekből, csak annyi, hogy ez egy olyan jelentős csillagászati esemény, amelyet érdemes volt feljegyezni. Ezeknek a csillagász papoknak a tevékenysége a második század közepéig követhető, akkor még számolni és írni is tudtak babiloni módra.

Hogy hányan voltak a Jézushoz látogató bölcsek? A legelső, a katakombákban található őskeresztény ábrázolások kettő és tíz közötti létszámot mutatnak, a leggyakoribb az öt-hat fős csoport. De Órigenész egyházatya azt mondta, hogy mivel három ajándékot hoztak, jogos feltételezni, hogy hárman voltak. Azóta használják ezt a számot a bölcsekre, akik természetesen nem királyok voltak, hanem koldusszegény csillagász papok. Alighanem a nevüket is csak később kapták: a Gáspár a perzsában „kincstárnok”-ot jelent, a Boldizsár vagy Baltazár bibliai név, az Újbabiloni Birodalom utolsó főemberére utal; Menyhért pedig a „fény ura” vagy „uram a fény” jelentéssel bír. Ezekből a nevekből nem lehet következtetni a bölcsek eredeti hazájára, de valószínűsíteni lehet, hogy ők Marduk napistennek a papjai lehettek, és mivel Marduk csillaga a Jupiter volt, nagyon is érthető, hogy figyelemmel kísérték ennek az égitestnek a sorsát. És ami a leglényegesebb: a csillag nélkül és a bölcsek nélkül valószínűleg nem terjedt volna el a hír, hogy megszületett a Megváltó.

– Meg lehet-e közelebbről is határozni Jézus Krisztus születésének időpontját?

– Heródes úgy gondolta, hogy a gyermek akkor született, amikor az a bizonyos csillag feltűnt. Hogy mikor tűnt fel? Egyes evangéliumfordítások azt mondják, hogy „láttuk az ő csillagát napkeleten”. Az eredeti, görög szövegben viszont az áll, hogy „láttuk az ő csillagát, amikor felkelt”. Ebben tehát még csillagászati kifejezés szerepelt, a későbbi fordítók azonban nem ismerték ezt, leegyszerűsítették a szöveget, és a „napkeletet” használták. Ez utalhat a Jeruzsálemtől „napkeletre” fekvő hazájukra, vagy azt jelentheti, hogy a keleti égbolton látták a jelenséget. A legújabb fordítások szerencsére már ismét a „felkelt” igealakot használják.

Heródes tehát megkérdezte, hogy mikor tűnt fel a csillag. A bölcsek válaszát Máté leírása nem tartalmazza, azonban tudható: azt mondták, hogy Adar hó 13-án. Adar hó az akkori naptári rendszerben az utolsó hónap volt. Ez magyarázza azt, hogy miért mondta a Betlehembe kiküldött katonáinak Heródes, hogy a két év alatti gyermekeket öljék meg: mert Jézus még az előző évben született. Valószínű, hogy amikor a bölcsek odaértek, Jézus már nem újszülött volt. Hogy pontosan hány hónapos lehetett, azt nem lehet tudni, mert az ókeresztények nem tartották számon Jézus születésének napját, sőt még a hónapját sem. Általában azt mondják, hogy abban a hónapban és azon a napon született, amikor meghalt, azaz március 25. táján, vagyis a zsidó húsvét körüli időben. Voltak azonban olyanok is, akik áprilist említettek, mások május elejét vagy végét mondták. Egy biztos: tél és nyár között, azaz tavasszal, paradox módon valószínűleg Kr. e. 7-ben látta meg a napvilágot.

És amikor a bölcsek odaértek, a Jupiter és a Szaturnusz előbb említett három együttállása után, valamikor az ősszel vagy a tél elején, már nem egy magatehetetlen csecsemőt találtak, hanem a köszöntést értő és az ajándékokat elfogadni tudó Jézust. Születésnapja pedig később azért került december 25-ére, mert az összes napisten, akit ebben az időben tiszteltek, a legendák szerint ekkor, a régi római naptár szerinti téli napforduló idején született.

Rezsabek Nándor