Élő víz

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1,14)

Karácsony hetében az Útmutató reggeli igéi ezt az örömhírt zengik: Immánuel! A testté lett Igében velünk az Isten. Az ő szeretetének ünnepén „gyermek született nékünk, Fiú adatott nekünk. Az uralom az ő vállán nyugszik, és így nevezik: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Békesség Fejedelme.” (Ézs 9,5; az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv – a továbbiakban: LK – szerint) Kövessük a pásztorok példáját! Mit tettek ők? Meghallották, elhitték, továbbadták a jó hírt, személyesen is találkoztak az Üdvözítővel, és „visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent” (Lk 2,20). Ma is átélhetjük karácsony csodáját, mert „irgalmából üdvözített minket [Isten] újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, (…) hogy… részesei legyünk az örök életnek” (Tit 3,5.7). Luther is ebben látja karácsony titkát: „Krisztusnak azért kellett emberré születnie, hogy benne újjászülessünk. – Ez a Gyermek csupán egyet akar: betölteni szívünket.” Mi akarjuk-e ezt? „…megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete…” (Tit 3,4) S hogyan fogadják az emberek e mentő szeretetet? Akik Jézust szeretik, azoknak vállalniuk kell a vértanúságot is; az evangélium szerint „apa a gyermekét adja halálra, (…) de aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,21–22). Jézus első vértanúja István volt; névnapján mártírhalálára emlékezünk. Ő nem a „Jézuskát” látta, hanem „az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll” (ApCsel 7,56). Az Úr Jézushoz imádkozott megkövezőiért. A szeretet apostola névnapján nem új parancsolatot ír nekünk, hanem „ami kezdettől fogva a miénk volt: hogy szeressük egymást” (2Jn 5). Mi is valljuk, hogy karácsonykor Jézus Krisztus testben jött el. Ezt az is bizonyítja, hogy menekülnie kellett Egyiptomba Heródes vérengzése elől, aki „megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket” (Mt 2,16). Ezek az „aprószentek” is Jézus vértanúi. Ők megvallották és bizonyságot tettek arról, hogy Jézus Isten Fia; „…mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket” – írja János apostol (1Jn 4,16a), de karácsony elmúltával vajon mi ismerjük-e és hisszük-e? Isten elsőszülöttjéről, „a Fiúról így szól: »A te trónusod örökké megáll, ó Isten, (…) és esztendeid nem fogynak el.«” (Zsid 1,8.12) Krisztus méltósága nagyobb az angyalokénál, akik csak érettünk szolgáló lelkek, de Dávid Fia: Isten, és egylényegű az Atyával. S ha a mi Urunk is ő, a mi esztendeink sem fogynak el, mert örökölni fogjuk az üdvösséget. Ez az elmúló év is annak bizonysága, hogy „irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy” (Zsolt 103,8). Jézus vigyázásra inti azokat, akik őt óév estéjén is mint visszatérő Urukat várják: „Ti is legyetek készen…” (Lk 12,40) Ő megtartotta ígéretét, és 2005-ben is könyörgött érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited (lásd Lk 22,32a)! „Ki ítélne kárhozatra?” – kérdezi az apostol. „Ameghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” Hisszük-e, hogy 2006-ban is igaz: senki és semmi „nem választhat el minket az Isten szeretetétől” (Róm 8,34.39)?! Ő: „Immánuel”! „Áldj meg minket, / örök Isten!” (EÉ 177,3)

Garai András