Keresztény szemmel

Feleségem is evangélikus lelkész; egyszer Celldömölkön ökumenikus esküvő keretében szolgált. Én a templom előtt játszottam két kisgyermekünkkel, és néha belehallgattam a liturgiába, hogy hol tart a szertartás.

Egy fiatalasszony lépett a bejárathoz; benézett a templomba, azután kijött. Biztattam, hogy nyugodtan menjen csak be. Azt válaszolta, hogy már nem érdemes, mert hamarosan úgyis befejeződik. Én elmondtam neki, hogy még mi van hátra a liturgiából, és hogy mindez bizony eltart egy darabig. Erre ő – hogy másra terelje a szót – megkérdezte tőlem: „Kinek a rokona? A vőlegényé vagy a menyasszonyé?” „A papé” – válaszoltam.

„Tudja, tisztelendő úr, én nem szeretek temetésre járni!” – mondta a kántor a temető felé ballagva, amikor éppen egy temetésre igyekeztünk. „Tudja, ha sok a temetés, akkor hamar sorra kerülök én is!” – magyarázta szomorúan.

Egyszer egy temetésen éppen elkezdtünk énekelni a kántorral, miközben az erős szél miatt az egyik égő kandeláber eldőlt, és beesett a felravatalozott koporsó alá. Ettől lángra lobbant a ravatalra terített szőnyeg. Mialatt mi igyekeztünk hangosabban énekelni, a temetkezési vállalat dolgozói minden adódó eszközzel próbálták eloltani a tüzet, hiszen beláthatatlan következménye lett volna annak, ha a lángok a felkoszorúzott koporsót is elérik.

Szerencsére az ijedségen kívül nagyobb baj nem történt. Ekkor a kántor hirtelen odahajolt hozzám, és azt súgta a fülembe: „Látja, tisztelendő úr, már a koporsóban sem lehet biztonságban az ember…”

Elhatároztam, hogy készítek egy riportfilmet lelkész elődömről. Idős kora és betegsége miatt nem emlékezett pontosan életének minden szakaszára, bár rá is jellemző volt, hogy a több évtizeddel ezelőtti események jobban felidéződtek benne, mint amelyek előző nap történtek. Leültünk a templomkertben, és elkezdtük a forgatást. Arra gondoltam, hogy mielőtt a kamera elindul, elmondom neki, hogy mit fogok kérdezni tőle, hadd legyen egy kis ideje átgondolni a kérdést.

– Tisztelendő úr! Ha a kamera vesz minket, az lesz az első kérdésem, hogy hol született, mikor született, és milyen családba született.

Az alkalmi operatőr elkezdett forgatni. Én pedig úgy próbáltam feltenni a kérdést, mintha akkor gondolnám végig. Kicsit lassan, vontatottan kezdtem el:

– Tisztelendő úr! Az lenne az első kérdésem, hogy hol született…, mikor született…

– …és milyen családba születtem! – vágta rá türelmetlenül.

Néha irigylem a római katolikus papokat, amiért ők a reverendával, amolyan hétköznapi egyenruhával jelezhetik hivatásukat környezetüknek. Ha nálunk is lenne hasonló viselet, bizonyára nem fordult volna elő velem az alábbi eset.

Súlyos beteghez hívtak, hogy vigyek neki úrvacsorát. Egy hivatali ügyet kellett elintéznem, ezért úgy gondoltam, útközben bemegyek hozzá, hogy megbeszéljünk egy időpontot. Öltönyben, nyakkendőben álltam meg az idős beteg háza előtt. A kutya ugatására a lánya jött ki a kapuhoz, aki egyébként távol lakott, csak azért jött haza, hogy az édesanyját ápolja, így nem ismerhetett engem. Az udvarra belépve azonnal elkezdtünk beszélgetni a betegségről, az elesettségről, a gyógyulás reménytelenségéről. Ezután én azt mondtam: „Akkor szeretném látni…”

Elindultunk hátra a gazdasági udvar felé. A tyúkokat kerülgetve, a lakóházat magunk mögött hagyva azon kezdtem el merengeni, hogy vajon hová tehette a szerencsétlen beteget. Mit vétett, hogy így félreállította? Hol a gyermeki tisztelet? Végül megálltunk a disznóól előtt; vendéglátóm kedvesen ezt mondta: „Itt vannak. Nem tudjuk tovább hizlalni őket.”

Ettől kezdve roppant kellemetlen helyzetbe kerültünk, mert nekem tapintatosan el kellett magyaráznom, hogy nem a sertésfelvásárló vagyok. Neki pedig meg kellett értenie, hogy nem haragszom rá…

Az ökumenikus imahét keretében a helyi római katolikus templomban szolgáltam igehirdetéssel. Kicsit előbb érkeztem, hogy legyen idő egyeztetni a liturgia menetét. Rögtön a sekrestyébe mentem. Egy asszony volt ott, aki az oltárterítőket rendezgette. Köszöntem, körülnéztem, majd megkérdeztem: „A plébános úr hol van?” „Éppen most lépett ki” – válaszolta. „Éppen most?!” – kiáltottam fel megrökönyödve.

Menyes Gyula