Keresztény szemmel

„Itt van Isten köztünk. Jertek őt imádni” – e hitvalló buzdítással kezdődnek sokszor istentiszteleteink, és kezdődhetne mindig minden hitépítő, hitmélyítő tevékenységünk. Ez évi egyetemes imahetünkön pedig különösen is aktuális ez a hitvallás és dicsőítésre hívó ének, hiszen a különböző felekezetű krisztusiak világszerte annak megünneplésére és átélésére jönnek össze közös imádságban, hogy Isten, bár spirituálisan, de valóságosan jelen van közöttük.

Erről biztosít bennünket Krisztus maga, amikor ezt mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) 2006. január harmadik hetében a római katolikus egyház, illetve az Egyházak Világtanácsa tagegyházainak gyülekezeteiben ökumenikus istentiszteletek keretében ez az evangéliumi biztatás a központi gondolat.

Az Isten írott igéjét nagyra becsülő, „tudósan és tiszteletesen” magyarázó protestáns hagyomány Isten üzenetének hirdetésével kifejezi, hogy nem egyszerűen Istenről beszél, hanem maga Isten szól hozzánk. A sokszor használt üzenet kifejezés azonban néha azt sugallja, mintha ő nem volna közöttünk – ezért üzen. De ez nincs így. Krisztus tanítványai Krisztus jelenlétében figyelnek rá, és élik át Istennel és egymással megbékéltetett evangéliumi-kegyelmi állapotukat. Az a teológiai felismerés azonban, amely szerint Isten jelenléte egyedül rajta múlik, megóv bennünket mind attól a tévhittől, hogy ő bármilyen vallási praktikával „mechanikusan odavarázsolható”, mind pedig attól, hogy Istent idealizáljuk eszmévé, tanná; vagy egyszerűen távoli ígéretté degradáljuk. Hisszük, hogy Isten itt van közöttünk, mert ezt ígérte nekünk – ha az ő nevében jövünk össze.

Karácsony közelsége is segít nekünk Isten közelségét újra és újra átélnünk. Karácsonykor testben közel jött, „…és láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14), de „…az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekei legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében…” (Jn 1,10–12) Az ökumenikus imahéten Istennek azok a gyermekei gyűlnek össze, akik hisznek az ő nevében. Akik pedig e név jegyében vannak együtt, azok nem maradnak magukban, és nem is csak „távoli üzenetet” kapnak, hanem átélhetik az isteni jelenlét minden áldását.

Természetesen ahogyan a vér szerinti testvérek együttléte is nehézségekkel járhat, így lehet ez talán még inkább a mennyei Atya gyermekeinek együttléte esetében. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a megígért krisztusi jelenlétről bármifajta lelki vagy szellemi kényelmesség okából lemondjunk. Sokféle hagyomány van. Hitbéli különbözőségeink, eltérő történelmi emlékeink és missziós elképzeléseink is zavarhatják, nehezíthetik a testvéri együttlétet. De az isteni jelenlétet ígérő név csak egy van, a mi Urunk, Jézus Krisztus neve, „mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12). Ez a üdvözítő jelenlét a mi nagy egyetemes ajándékunk, amely egyetemes imára, hálára és dicsőítésre hív.

Az újkori ökumenikus mozgalom hosszú utat járt be. Sebeket adtak és kaptak még a „legjobbak” is ezen az úton. A hozzá fűzött illúziók megfogyatkozása azonban nem jelenti aktualitásának megfogyatkozását. Az pedig kifejezetten örvendetes, hogy az egységkereső fáradozások megszabadultak a politikai-ideológiai erők befolyásától.

A tanítványok krisztusi egységének lehetősége és feladata az újszövetségi kortól napjainkig érvényes. S ennek abban van jelentősége, hogy a Krisztusba vetett közös hit és hitgyakorlat az ő valóságos jelenlétében zajlik. Fontos, hogy ezt a valóságos jelenlétet átéljük, és erről egymásnak bizonyságot tegyünk. Éppen azért is, mert a Krisztusban való teljes egységet, az úrvacsorai/eukharisztikus közösséget nem mondhatjuk még magunkénak. A különbözőség azonban nem abban áll, hogy az egyik felekezet eukharisztiájában „valahol, valahogy” jelen van Krisztus, a másikéban pedig nincs. Az ő valóságos jelenlétét mindannyian valljuk, de különbözőképpen értelmezzük. Sokan nem vagyunk még egy asztal körül, de Krisztus és az ő országa – ígérete szerint – ott van körülöttünk, közöttünk és bennünk, ha az ő nevében jövünk össze.

A címként szereplő dicséret így folytatódik: „…hódolattal elé állni”. Erről a hódolatról Kálvin János a Római levél 15. fejezete 5–6. verseinek alapján ezt mondja: „Csak akkor dicsőítjük igazán Istent, ha az ő dicséretére mindannyiunk szíve együtt érez, és nyelvünk is összecsendül. Tehát nincs oka senkinek sem azzal dicsekedni, hogy majd ő a maga módján megadja Istennek a dicsőséget. Mert ő azzal, hogy nem egyikünket vagy másikunkat, hanem együttesen mindnyájunkat magához ölelt, annyira összefűzött bennünket, hogy egymásnak kölcsönösen kedvezni tartozunk, ha ugyan meg akarunk maradni az ő kebelén. Csak akkor bizonyíthatjuk meg elhívatásunkat, ha nem különülünk el azoktól, akikkel összekötött minket az Úr.” Dicsőítsük tehát Istent azzal is, hogy mivel „egymásnak kölcsönösen kedvezni tartozunk”, az előttünk lévő hét estéin az ő nevében összejövünk, rá figyelünk, vele leszünk, és ő mivelünk az esztendő többi napján is és ígérete szerint „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Dr. Bóna Zoltán református lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára