A hét témája

Hogy Frenkl Róbert nyilatkozata élénkebb visszhangot váltott ki egyházunkban, mint maga a december 16-i demonstráció, azon nincs mit csodálkozni. Olvasóink között azonban bizonyára akadnak, akik nem egészen értik, hogy lapunk – a vita lezárásaként – miért az országos felügyelő számára biztosít ismét lehetőséget „bizonyítványa megmagyarázására”. Ismét, hiszen az eseményt, illetőleg ominózus nyilatkozatát ismertető számunkban már módjában állt kommentálni a szavait. Nos, véleményének bővebb kifejtésére a lehetőséget kivételesen nem a főszerkesztő, hanem a történetesen múlt hét csütörtökön ülésező szerkesztőbizottság szavazta meg, amelynek tagjait dr. Frenkl sikerrel győzte meg ennek szükségességéről. Ebbéli igyekezetét – néhány megszorítással – e sorok írója is támogatta…

Szinte hallom az olvasói kérdést: „Most akkor kinek a pártján áll a főszerkesztő?” Rossz hírem van a gondolkodni kizárólag „pártokban” meg „oldalakban” tudók számára. Én annak ellenére támogattam a fenti írás megjelentetését, hogy a konkrét kérdésben (tudniillik a demonstráció célját és az abban való evangélikus részvétel megítélését illetően) nem tudok egyetérteni dr. Frenk Róberttel. Elárulom, nem ez az első eset, hogy írásainak egynémely kitételében – magánemberként – szögesen eltér véleményem az övétől. De miért kellene száműzni az Evangélikus Élet hasábjairól a főszerkesztőétől eltérő véleményt, amikor az – miként ebben az ügyben is – többekével megegyezik?! Nem, a hetilapunkba való publikálásnak természetesen nem ez a kritériuma.

Dr. Frenkl Róbert tizenhét éve (!) a Magyarországi Evangélikus Egyház legfőbb világi vezetője. Nem mellékesen tagja az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának, amelynek az összetételéről a sajtóbizottság határozott. Szögezzük le: bár ő maga erre sohasem apellált, önmagában e két körülmény is elégséges lenne ahhoz, hogy írásait az egyház hetilapjában minden további nélkül közölje a főszerkesztő. (Ez ellen vétót csak testületileg emelhetne a szerkesztő-, illetőleg a sajtóbizottság, de mindeddig egyik testület sem emelt, és tudtommal az elnökség sem szólította fel „publikációs önmérsékletre” az országos felügyelőt.) „Minden további nélkül” azonban Frenkl Róbert írásai sem kerülnek nyomdába. Ám sokakkal ellentétben éppen ő az, aki ha olykor vitatja is, de soha nem mulasztja el megköszönni a szerkesztői, olvasószerkesztői, korrektori észrevételeket, javaslatokat. Márpedig megkockáztatom, hogy Frenkl Róbert nemcsak termékenységének köszönhetően a legolvasottabb szerzője lapunknak. Hanem mert gondolatai gyakran provokatívak, vitára ingerlők. Szerkesztőként éppen az a szomorúságom, hogy kevesen vitatják. Mármint a gondolatait. Mert aki mégis tollat ragad, az többnyire nem a gondolatait, hanem Frenkl Róbert személyét támadja.

De azokkal sem tudok egyetérteni, akik – miként a mostani ügyben – egyházunk megosztásának veszélyét vizionálva próbálnak gátat szabni lapunkban a véleménykülönbségek artikulálásának. Alighanem Poós Lászlónak van igaza, aki presbitertársának a legutóbbi számunkban közölt nyílt levelére reagálva (a lapzárta után érkezett válasz internetes kiadásunkban olvasható) azt írja, hogy „világos beszédre és állásfoglalásra van szükség”.

Miért ne fogalmazódhatnának meg társadalmi, (egyház)politikai vagy akár teológiai kérdésekben markánsan eltérő vélemények egyházunkon belül is? A „világ marakodó fiaitól” való különbözőségünknek – véleményem szerint – nem a (részlet)kérdésekben való színlelt egységben kell megmutatkoznia. Sokkal inkább abban, hogy mi, keresztények a viták, a szellemi konfrontációk során – és után is! – képesek vagyunk Krisztus testének tagjai maradni és vitapartnereinket is annak tekinteni. Ahogy az apostol kéri, Károli Gáspár fordítása szerint így: „Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben…” (Ef 4,2)

T. Pintér Károly főszerkesztő