A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe után 4. vasárnap – Ézs 51,9–16

Fehér köpenyes orvos állt a katedránál, és azt mondta: „Nem szabad feladni a reményt, a remény hal meg utoljára.” Csupán fél füllel hallgatott mondat, amely megragadt bennem az esti híradóból. Napok óta minden róla, róluk szólt. Egy apáról és a kislányáról, aki súlyos heveny májbetegségben szenvedett. Az édesapa a bal májlebenyét adta, hogy megmentse gyermekét. Ez az élődonoros beültetés nem járt sikerrel, de az orvoscsapat nem adta fel. Talán nem túlzás, hogy az egész ország velük és a szülőkkel együtt aggódott a négyéves kis beteg életéért. Amikor e sorokat írom, már tudni lehet, hogy a kislány életét – amelyért annyit küzdöttek – sajnos mégsem sikerült megmenteniük.

Mi talán nem kerültünk még olyan kiélezett helyzetbe, mint e szegény beteg gyermek, Rebeka szülei. De mindannyiunknak vannak hozzátartozói, így bizonyára mindenki jól el tudja képzelni, milyen kínokat élne át hasonló szituációban. Én sem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem magamnak a kérdést: „Vajon hogyan cselekednék hasonló helyzetben? Mit tennék, ha az én gyermekemről volna szó?” Képzeletbeli anyaként úgy vélem, először harag és szomorúság költözne a szívembe. „Miért engedi ezt Isten?” „Miért pont velünk történik mindez?” „Mit vétettünk?” – cikázna át az agyamon. A legmélyebb kétségbeesésben aztán valószínűleg már „csupán” imádkozni akarnék és tudnék.

Az Urat kérdőre vonó és vádló emberből kegyelmet és szabadulást kérő teremtménnyé válnék, és kiáltanék, mint a próféta: „Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó Úrnak karja! Ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején!” (9. vers) Ézsaiás példája nyomán visszaemlékeznék arra a sok jóra, amelyet Isten cselekedett az életemben. Az ajándékokra, amelyeket ő adott. Szüleim és barátaim szeretetére, gyermekem mosolyára, korábban meghallgatott imádságokra, áldott csöndekre. Arra, hogy hányszor tettem úgy, mint a zsoltáros. Kiáltottam a mélységből, és reménykedtem abban, hogy az én Uram, az Úr meghallja hangomat.

Reménység szerint emlékeztetném magamat arra, milyen sokszor vált megtapasztalt valósággá a „közhelyes” igazság: Isten soha nem hagy el, a legnagyobb bajban pedig végképp nem távolodik el attól, aki hozzá fordul panaszával. Ahogy a Szentírásban olvassuk: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.” (Zsolt 145,18)

Isten szerető Isten. A mai vasárnap igéje is arra a – talán már unalomig ismételt és mégis elégszer el nem mondható – tényre emlékeztet, hogy az Úr a vigasztaló. Ha ő bátorít, ő, aki az eget és a földet alkotta, akkor nincs kitől vagy mitől félnünk, legyen bármilyen a gazdasági vagy a politikai helyzet, legyenek bármilyen magánéleti problémáink. Még a gyászban is ő tud csak igazán megvigasztalni bennünket és segíteni abban, hogy tudjunk és akarjunk is továbblépni.

Arra nincs ígéretünk, hogy hitünk által elkerül minket minden baj és betegség. Mégis bizonyos, hogy Isten akkor is meghallgat bennünket, amikor nem az történik, amit szeretnénk. Ilyenkor sem az Úr karja bizonyul erőtlennek. Bár értelmünk nem talál magyarázatot, hitünk beéri Isten válaszával: „…amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,9)

„Ébredj, ébredj…!” – szólongatta Ézsaiás az Urat. Pedig nagyon is jól tudjuk, hogy nem neki, Istennek, hanem nekünk kell felébrednünk. A Teremtő soha nem alszik, mi vagyunk azok, akiknek ébredésre, azaz lelki-szellemi megújulásra, naponkénti megtérésre van szükségünk. Az ehhez vezető úton a mennyei Atya már meg is tette az első lépést. Fiát adta értünk, aki a kereszten halt meg bűneinkért. Mert Isten előbb szeretett minket, mint ahogy mi szerettük őt.

„Az én népem vagy!” – hangzott egykor a prófétai emlékeztető Izrael népének, és hangzik nekünk újra ma is, most is. Jézusért mi is Isten népének tagjai, a Teremtő gyermekei vagyunk. Bűnből megváltottak, szabadok a beteljesedett, élettel teli életre. Olyanok, akiknek nemcsak a múltjuk és a jelenük része Isten üdvtervének, hanem akiknek a jövőjük is az ő kezében van. Annak a kezében, aki azt mondja: „…újra kifeszítem az eget, és alapot vetek a földnek…” (Ézs 51,16)

Ezt az új eget és új földet várjuk az ő ígérete szerint. És addig? Amíg az új teremtés ideje elérkezik, várakozzunk. De ne legyünk tétlenek, hanem imával, odaszánt élettel szolgáljuk az Urat, példát mutatva egymásnak és a világnak.

Gazdag Zsuzsanna