Kultúrkörök

Sorozatunk elõzõ részében – lapunk múlt heti számában – arról esett szó, hogy milyen elven nyugszik a latin betûs írású nyelvekbõl átvett idegen szavak írásmódja; megvizsgáltuk továbbá néhány latin eredetû teológiai szakkifejezés helyesírását. Mint láttuk, ezeket aszerint írjuk még idegen vagy már magyar írásmóddal, hogy mennyire váltak közkeletûvé. További bonyodalmakat okoz azonban az, hogy teológiai, hitéleti kifejezéseink jó része – bár a latin nyelv közvetítésével került a magyarba – valójában görög eredetû, vagyis olyan nyelvbõl származik, amely nem a latin írásrendszert használja. A sorozat befejezéseként az ilyen szavak helyesíráról szólok.

Lapozzuk fel – ahogyan eddig is tettük – A magyar helyesírás szabályait, keressük meg a megfelelõ elõírást. A 218. szabálypont szerint „a szépirodalmi mûvekben, a sajtóban, az általános és középiskolai oktatást szolgáló vagy kiegészítõ kiadványokban a nem latin betûs írású nyelvek neveit és szavait a magyar ábécé betûivel, lehetõleg a forrásnyelvbõl (tehát más nyelv közvetítése nélkül) írjuk át”. E rendelkezés kiegészül azzal, hogy „ha egy tulajdonnév vagy közszó nem szabályosan átírt alakban honosodott meg nyelvünkben, hagyományos formájában használjuk”.

Ezek szerint a közkeletû görög eredetû szavakat egyszerûen át kell írni a kiejtésük alapján magyar betûkkel? Ez kétségkívül egyszerû lenne, de sajnos a legtöbb esetben nem valósítható meg. Mégpedig éppen azért nem, mert – amint a bevezetõben már említettem – görög eredetû szavaink latin közvetítéssel kerültek a nyelvünkbe, latinos alakban vertek gyökeret, régóta (sokszor évszázadok óta) latinos alakban használatosak. Például a katalógus szó görög eredetije katalogosz, ám ez a latinban catalogus-ra módosult, a magyar nyelv pedig ezt az alakot vette át. Hasonlóképpen: görög authentikosz > latin authenticus > magyar autentikus. Az ilyen szavak esetében nyilvánvalóan nem járható út a „visszagörögösítés”. Célszerû tehát úgy kezelni õket, mint a közkeletûvé vált latin eredetû kifejezéseket, vagyis a mai köznyelvi kiejtésük szerint írni: anapesztus, daktilus (a magyarországi latin kiejtésnek megfelelõen s van a szó végén, nem sz), enciklopédia, etimológia, filozófia, fizika, fiziológia stb., nem pedig anapaestus, dactylus, encyclopaedia, etymologia, philosophia, physica, physiologia.

Az efféle, a köznyelvben is használatos, közismertnek tekinthetõ görög-latin eredetû kifejezések írásmódja valójában – ma már – nem is okoz fejtörést. Az egyházi nyelvhasználatban is találhatunk olyanokat, amelyeknek a helyesírása nem jelent problémát: például az ámen, az antifóna, a diakónia vagy az ökumené írásmódja ugyancsak a mai köznyelvi kiejtést követi.

Más a helyzet azonban a teológia tudományának – miként általában a különbözõ szaktudományoknak – a szélesebb körben el nem terjedt szakkifejezéseivel. Igencsak színes kép bontakozik ki elõttünk, ha kinyitunk néhány egyházi kiadványt, illetve teológiai szakkönyvet, szótárt, lexikont: nem egy görög eredetû kifejezés esetében azt tapasztalhatjuk, hogy – kis túlzással – ahány könyv, annyiféle az írásmód. Lássunk erre egy példát!

Lapunk vezetõ olvasószerkesztõje, Gyõri Virág az egyházi írásgyakorlat néhány helyesírási vonatkozását tárgyaló tanulmányában összegyûjtötte az eukharisztia írásváltozatait. (Ugyanaz az alak több mûben is elõfordult, de helytakarékosságból csak egyet említek; továbbá az egyes könyveknek csak a címét adom meg.)

Az említett formában, kh-val és sz-szel írva találjuk meg a szót például a Keresztyén Bibliai Lexikonban; eucharistia alakot találunk az Idegen eredetû vallási szavak és fogalmak szótára címû kötetben; eucharisztia olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban; végül a Liturgikus lexikon az eukarisztia alakot közli. (Gyõri Virág tanulmánya Helyesírási kétségek és vétségek az egyházi írásgyakorlatban címmel jelent meg a Helyesírásunk idõszerû kérdései a 21. század kezdetén címû kötetben. Szerkesztette Bozsik Gabriella – V. Raisz Rózsa, kiadta az Eszterházy Károly Fõiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke, Eger, 2004.) A dolgozat elkészítése óta jelent meg az Idegen szavak és kifejezések szótárának a második, átdolgozott kiadása, továbbá az Osiris Kiadó Helyesírás címû kézikönyve, valamint az Idegenszó-tár címû munka; mindháromban az eucharisztia formát találjuk. A Magyar helyesírási szótárban viszont nem szerepel a szó. Hiányzik a Magyar értelmezõ kéziszótár 1972. évi elsõ és 2003-ban megjelent második, átdolgozott kiadásából is, de mindkettõben benne van az eucharisztikus melléknév.

Melyik írásmódot válasszuk tehát? Nos, az idézett helyesírási szabállyal az eukharisztia alak – kh-val és sz-szel írva – van összhangban (tudniillik a görög szóban található khi betû hangértéke kh). Kétségtelen ugyan, hogy bizonyos esetekben a magyaros írásmód nem követi teljesen a kiejtést; van rá példa, hogy az eredeti íráskép egyes elemei megõrzõdnek a különben magyarosan írt szóban, például a h-nak ejtendõ ch: mechanika, pszichológia, technika; illetõleg a ksz hangértékû x: expressz, szexuális. Erre azonban jelen esetben nem hivatkozhatunk, hiszen a szó kiejtése nem euharisztia, vagyis a ch ez esetben nem h hangot jelöl. Nehezíti azonban a döntést az, hogy a szaktudományokban – így a teológiában is – gyakran másként járnak el: a szakmai közönségnek szánt tudományos közleményekben a görög és a latin eredetû szakkifejezéseket egyaránt idegenesen (latinosan) írják; ez is követhetõ, szabályos megoldás. Példaszavunk esetében ez az eucharistia.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a követendõ írásmód vagy eukharisztia – a szélesebb közönségnek szánt kiadványokban ezt (lenne) célszerû alkalmazni –, vagy eucharistia (a tudományos írásgyakorlatban). A két formát azonban nem szerencsés keverni.

Egyes esetekben szinte kizárólagos a latinos írásmód. Az istentisztelet, illetve a szentmise egyik tételének Kyrie a neve (az elhangzó könyörgés görög szövegének elsõ soráról: „Kyrie eleison”, azaz „Uram, irgalmazz”). A szó görögül kürie alakban hangzik ugyan, mégsem lenne célszerû így átírni. Ugyanis nem vált általános használatúvá: megmaradt a teológiai, illetõleg az egyházzenei szaknyelvben; ezekben pedig hagyományosan latinos alakban használatos.

Végezetül essék szó arról, hogyan lehetne véget vetni a bemutatott helyesírási ingadozásoknak. Nos, mivel az egyházi írásgyakorlatban nem csupán az idegen szavak írásmódjában tapasztalható bizonytalanság, hanem a helyesírás egyéb területein is – jó néhány esetben nem kisebb gondot okoz például a kezdõbetûk megválasztása –, igen nagy szükség lenne egy teológiai-hitéleti helyesírási útmutató (nevezhetjük szabályzatnak is) és szótár elkészítésére. Ez jelenthetné a normát az olyan esetekben, amelyekben a helyesírási szabályzat, illetve a Magyar helyesírási szótár nem ad eligazítást. E munka nem lenne elõzmény nélküli: számos szakterületnek van már helyesírási szabályzata, illetõleg szótára. (Létezik például katonai, kémiai, mûszaki, orvosi helyesírási szótár.) A siker érdekében persze ökumenikus összefogásra, illetve teológusok és a helyesírás-szabályozásban járatos nyelvészek együttmûködésére, közös munkájára lenne szükség.

Mindaddig azonban, amíg egy ilyen szabályzat nem készül el, a helyesírási bizonytalanság nem szüntethetõ meg.

Dobsonyi Sándor, az EvÉlet olvasószerkesztõje