Liturgikus sarok

VEGYÜK KÉZBE A LITURGIKUS KÖNYVET 6.

Az istentisztelet harangozással kezdődik, és a kivonulással – illetve remélhetőleg személyes búcsúzással – fejeződik be. Így gondolják sokan. Igaz ez ebben a formában? Múlt heti számunkban az került napirendre, hogyan készül(het)nek a szolgálattevők az istentiszteletre. A Liturgikus könyv segítséget, mintákat kínál erre. Az istentisztelet a lelkész, a „közreműködők”, a kántor és az egyházfi számára akkor ér véget, ha vissza tudnak térni a kiinduló csendbe, s imádságos párbeszédben tudják Isten bocsánatát és áldását kérni, hálaadásukat elmondani.

Ahogy az istentisztelet előtti imádságok anyaga csupán felkínált lehetőség, úgy a szolgálatot követő imádságanyag sem kötelező. Aki azonban a szolgálattevők közül ráérzett ennek ízére, annak szívében később már mindig ott lesz a vágy, hogy ilyen módon kerekítse le az Úrtól kapott aktuális penzumot. A Liturgikus könyvben ehhez található jelentős „segédanyag” mindenekelőtt annak jelzése akar lenni, hogy mi minden „kerülhet szóba” a felfelé való beszélgetésben az istentisztelet végén.

Természetesen a legfontosabb a hálaadás, a köszönet szava. „Hálát adunk neked, Urunk, hogy szolgálhattunk neked…” – kezdődik az első ilyen imádság. S a könyörgés kerete nem más, mint a 103. zsoltár első két verse: „Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, én lelkem, az Urat, és meg ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”

Ebben a részben – az istentisztelet előtti imádságokhoz képest éppen fordítva – rövidebb a közösségi köszönet, és hosszabb, személyes elmélkedésre alkalmat adó, már-már liturgikus formát öltő az a rend, amely arra az esetre ajánlott, ha a lelkész egyedül végzi a szolgálatot. Ez a kis magánáhítat zsoltárral kezdődik, amelynek antifónája melegséggel töltheti el minden szolgáló szívét: „Magasztalunk, Istenünk, magasztalunk téged, mert közel vagy azokhoz, akik hirdetik csodáidat!” (Zsolt 75,2) Ezt Krisztust magasztaló Kyrie követi, majd ismét dicsőítő zsoltár csendül fel.

A köszönet, hálaadás és dicséret szavai mellett természetesen megszólal a bűnbánat hangja, hiszen egy szolgálattevőnek sincs dicsekednivalója. Luther fejezi ki ezt jól érthetően híres sekrestyeimádságában: „Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent!” Ez az istentiszteletet végzők reménysége. Rászorulunk Isten bocsánatára, de remélhetjük, hogy ő még a gyarló embert is fel tudja használni áldást adó, üdvösséget készítő munkájában.

A bűnbánat és bocsánatkérés hangja szólal meg a következő imádságban is: „Uram, bocsásd meg igehirdetésem hibáit! Add, hogy ne a sikerre vagy sikertelenségre nézzek, hanem bízzam reád az ige magvának sorsát! Használd fel szavaim törékeny eszközét, hogy szereteted, erőd és tanácsod felragyogjon kinek-kinek a lelkében – most vagy később, amikor neked tetszik. Ámen.”

Értik már, kedves olvasóim, miért oly fontos, hogy a lelkész a sekrestye nyugalmában, az imádság csöndjében kezdje és zárja az istentiszteleti szolgálatot? Azért, mert ez a lelkiség, ez a fajta kegyesség, ez az imádságos gondolkodásmód segít helyére tenni a szolgálót, hogy ne érezze magát sem többnek, sem pedig kevesebbnek, mint aki: Isten szolgájának. Akinek egyedül nem megy, de akinek – ha komolyan veszi mandátumát, és nem szakad el küldőjétől – a munkássága nyomán áldás fakad.

„Hálát adok, hogy most, munkám végeztével is a te kegyelmedbe tehetem le szolgálatom hiányait, gyengéit és botlásait. Kérlek, ne engedd, hogy visszaéljek kegyelmeddel. Tégy alázatossá, hogy tanuljak hibáimból. Adj erőt, hogy pótoljam hiányosságaimat! Indíts szeretetre, hogy meg ne vessem a gyülekezet bírálatát, és jobban megértsem a reám bízottak lelki igényét. Engedd, hogy újra szolgáljak…”

Hafenscher Károly (ifj.)