A vasárnap igéje

ÖTVENED VASÁRNAP (esto mihi) – Lk 18,31–43

„Ők azonban semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat” – állapítja meg Lukács a tizenkettőről, miután Jézus harmadízben beszélt nekik arról, hogy mi vár rá Jeruzsálemben. „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Ez világos beszéd, nincs benne rejtett célzás vagy utalás. Akkor mi akadályozza a tizenkettőt, hogy felfogja? Miért marad rejtve előlük ez a beszéd?

A tizenkettő akkor már évek óta élt közösségben a Mesterrel. Követték mindenhova, tanúi voltak beszédeinek és csodáinak. Látták isteni hatalmának számtalan megnyilvánulását. Felismerték, hogy ő több mint tanító, több mint próféta, ő Isten Fia, a megígért Messiás. De akkor hogy juthatna pogányok kezébe? Hiszen Isten mindig vele van, hatalma mindentől megvédi! Amikor názáreti beszéde miatt a szakadék szélére vonszolták, és a mélybe akarták taszítani, egyszerűen átment közöttük, és otthagyta őket. Máskor is előfordult, hogy el akarták fogni, meg akarták ragadni, hogy megkövezzék, de kisiklott üldözői keze közül, és elrejtőzött. Akkor hogyan foghatják el mégis, hogyan adhatják át a pogány rómaiaknak, hogy gúnyt űzzenek belőle, és megöljék? Mindez nem illik abba a képbe, amelyet a tizenkettő a hosszas együttélés során Mesteréről alkotott.

Jézusnak a szenvedéséről szóló bejelentését hallgatva mi inkább a harmadnapi föltámadás ígéreténél akadunk el. Ez az, ami felfoghatatlan, amit nem értünk. Számunkra az igaz vér elárulása, a nagytanács előtti koncepciós per és nyomában a törvénytelen ítélet tökéletesen érthető. Mint ahogy érthető Pilátus ingatag jelleme, a nyílt zsarolásnak engedő jogtipró ítélkezése is. Érthető a szenvedés, érthető a halál, de érthetetlen, felfoghatatlan a föltámadás. A mi gondolkodásunkat mégsem vetíthetjük vissza a tizenkettőre. Ők a föltámadás lehetőségének latolgatásáig el sem jutottak. Ők a történet elején akadtak el: elfoghatják, pogányok kezére adhatják, kigúnyolhatják, megölhetik az ő Urukat?

A tizenkettő ezt a kérdést roppant idegesítőnek találta. De ennél is jobban izgatta őket a kérdés másik aspektusa: akkor kinek a tanítványai is ők? Akkor hol is van az ő helyük ebben a történetben? A hatalommal tanító, az írástudókat beszédükben megfogó, a vezetőket megszégyenítő Jézus kíséretében tanítványként csillogni jó volt. Hasonlóképpen tetszetős volt a betegeket gyógyító, a halottakat életre támasztó, az elemeknek parancsoló, csodatevő Jézus társaságában mutatkozni. De hol lesz az ő helyük, amikor a Mestert elfogják, átadják a római hatóságnak, amikor kigúnyolják és megölik? Ez tette számukra teljességgel értelmezhetetlenné és felfoghatatlanná Jézus beszédét eljövendő szenvedéséről és haláláról!

A kérdés számunkra is fel van téve: kinek a tanítványai vagyunk, hol a helyünk? Hol az egyház helye? A hatalommal tanító, a csodatévő Jézus tanítványának lenni számunkra is értelmezhető szerep. Értelmezhető az is, hogy a föltámadt, megdicsőült Krisztus tanítványai vagyunk a földön. De értelmezhetőnek tartjuk-e azt is, ahogyan Pál apostol helyezi el önmagát a Krisztus-történetben: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Gal 2,20); „én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára”? (Gal 6,14) És értelmezhető-e, ahogy Pál szerint már a keresztség is kijelöli helyünket: „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.”? (Róm 6,3–5)

Felfogjuk-e, megértjük-e, hogy a feltámadott, megdicsőült Krisztussal való közösségre a Megfeszítettel való sorsközösség elfogadásának és megélésének keresztútján jutunk? Értjük-e, hogy Luther a földön zarándokló egyház helyét miért a Krisztus keresztje alatt jelöli ki, és miért sorolja a keresztet – amely alatt itt kereszthordozást ért – az egyház földi ismertetőjegyei közé? Megértettük-e, hogy az egyház és a tanítvány az örökkévalóságban csak úgy osztozhat a föltámadt Krisztus diadalában, ha az ideig való világban kiveszi részét a kereszt gyalázatából? Vagy ránk nézve is igaz Lukács megállapítása: „Ők azonban semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.”?

Véghelyi Antal