Egyházunk egy-két hete

Mindig öröm számomra, amikor a Magyar Rádióban vagy a Magyar Televízióban evangélikus istentiszteletet közvetítenek. Rögtön otthon érzi magát a lutheránus ember, ugyanakkor tapasztalhatja, átélheti, hogy kincseit megoszthatja másokkal is. Hangzik az evangéliumhirdetés, s kérhetjük a Szentlélek Úristent, hogy szökkenjen szárba a magvetés, és legyen áldás a szolgálaton.

Az elmúlt vasárnap délelőtt a Duna Televízió azt a Tamás-misét sugározta, amelyet a kelenföldi templomban egy héttel korábban tartottak. Még be sem fejeződött az adás, és az mtv-n római katolikus szentmisét közvetítettek. Ezekkel szinte egy időben kezdődött az ATV-n a Vidám vasárnap (a Hit Gyülekezetének istentisztelete).

E sorok írója – mivel nem tud leszokni a kapcsolgatás rossz szokásáról – érdekes összehasonlító tanulmányt végezhetett. Nem tisztem, nem is feladatom, hogy minősítsem egyik vagy másik alkalmat. Legyen elég annyi: mint máskor, most is büszke voltam evangélikus voltomra… (Azt bizonyítandó, hogy ezt nem csupán az elfogultság mondatja velem, pontról pontra fel tudnám sorolni, hogy teológiailag, liturgikus szempontok szerint mitől volt egyházunkhoz és az evangéliumhoz méltó a közvetítésben látott evangélikus istentisztelet.)

Mégis látszólag kritikai hangot szólaltatok meg, amely természetesen a Tamás-mise jövője szempontjából lehet építő, másrészt általános vonatkozásban érinthet minden, hazánkban és egyházunkban zajló istentiszteleti gyakorlatot.

Tamás-mise, a keresők istentisztelete – hangzott a hirdetés plakátokon, a tévében, újságunkban egyaránt. A televízió képernyőjén azonban csupa ismerős arccal találkoztam. Tudom, ha valaki – netán sok évtizede – aktív egyháztag vagy egy lelkészcsalád tagja, az is lehet kereső. Mégis úgy éreztem magam, mint sokszor az olyan országos rendezvényeken, ahol „külsősöket” szeretnénk misszionálni, evangélizálni, de valójában a mag, az egyház legbelsőbb köre van jelen. Nagy titok, izgalmas feladat megérteni és elfogadni, hogy mennyiben van az istentiszteletnek mint műfajnak missziói karaktere.

Olyan füllel hallgattam a szót, az éneket, a zenét, mint aki maga is benne volt az első gitáros csoportok egyikében a ’60-as évek tájékán. Jó volt a lendületes bevonulási zene, a lelkes muzsikusok színvonalasan szólaltatták meg hangszerüket. A legszentebb értelemben örömzenét játszottak. Bár ma már más zenei táplálékon élek, jó volt hallgatni a friss, fiatalos muzsikát (akkor is, ha egyik-másik „új ének” a 19. század végéről való volt). De kérdésként vetődött fel bennem, hogy mennyiben adaptálható a gitár-dob-szintetizátor felállású együttesre a 11-es úrvacsorai liturgia három éneke. (Ha ilyen merész zenei vállalkozásba kezdünk, akkor érdemes végiggondolni.)

A szólisták hangja mellett alig volt hallható a gyülekezeté. Talán a televíziós hangmérnökök nem mikrofonozták be eléggé a gyülekezetet? – gondoltam. Amikor a kamerák a résztvevőket mutatták, akkor azonban már láttam, hogy a lendületes közös éneklést még tanulni kell. (Ismét az évszázados nagy kérdés vetődik fel: vezetjük vagy kísérjük a gyülekezet énekét? A kettő arányát megtalálni az igazi művészet.)

Örültem a sokféle hangnak. A liturgiában és a lektori szolgálatban egyaránt sokan közreműködtek. (Bár a hangtechnikusok nem mindig találták el, hogy éppen melyik mikrofonnak kell üzemelnie, így le-lemaradt egy-egy mondatkezdet.)

Amennyire idegen az istentisztelet műfajától a konferálás (most ez és ez következik), a családias istentiszteleti közegben természetes volt, hogy a „házigazda” újra meg újra kiállt, és elmondta, mi következik, mit tehet a gyülekezet a továbbiakban. Tanulhattunk a „konferansz” személyes jellegéből, közvetlen hangvételéből. Jó, ha minden istentiszteleten megérezzük az ott lévő és a mennyei házigazda jelenlétét.

A Tamás-mise igazi sajátossága képernyőn is sokatmondó volt: a résztvevők sorban álltak a személyes áldásért. Minden korban megvan az, ami különösen is hangsúlyos. Úgy hiszem, napjainkban az áldás a leghangsúlyosabb (a maga tág értelmében).

Végezetül egy kérdés még, amely e közvetítés kapcsán is újrafogalmazódott bennem: tudunk-e örömmel részt venni az istentiszteleten? Tekintetünk, testtartásunk, mozdulataink sugározzák-e, hogy az örömhír hallgatói és befogadói vagyunk? Kívánom, hogy a magával sodró evangélium lelkesítsen minket nézőközönségből gyülekezetté!

A Tamás-mise titkának nyitja, hogy nem történik semmi olyan, ami a megszokott istentisztelettől döntő mértékben eltér, de a háttérben ott munkálkodik, szorgoskodik, imádkozik és szolgál egy elkötelezett önkéntes csapat. Amelynek tagjai számára fontos, hogy az istentiszteletet ne csak megtartsuk, hanem át is éljük.

Köszönjük a közreműködők lelkes szolgálatát, és várjuk a zuglói templomban április 2-án tartandó következő alkalmat.

Hafenscher Károly (ifj.)