A hét témája

Aki az életrajz száraz tényei mögött meg akarja ismerni Dietrich Bonhoeffer életének belső mozgatórugóit, kézbe kell, hogy vegye – először 1937-ben megjelent – könyvét, a Követést (Nachfolge): „Elhangzik a hívás, és minden további közbenjárás nélkül következik az elhívott [vámszedő Máté] engedelmes cselekedete… Hívás és cselekedet ilyen sorrendjének csak egyetlen indoklása létezik: maga Jézus Krisztus! Ő az, aki hív. Ezért követi a vámszedő.” Minden következő lépés ebből az ellenállhatatlan megszólításra válaszoló, annak engedelmeskedő követésből fakad. A náci rezsim erkölcsi és szellemi káoszában, a pusztító háború és népirtás borzalmai között azt a szólítást hallja meg, amely attól a Jézus Krisztustól jön, aki maga is áldozata erejével menti meg az emberiséget.

A Követés gondolatai a zingsti és finkenwaldei lelkészképző intézet vezetőjeként tartott bibliai előadásai során érlelődtek meggyőződéssé Bonhoefferben. A londoni német gyülekezetben végzett szolgálatból hazatérve 1935 tavaszán kapta azt a feladatot, hogy a porosz Hitvalló Egyház teológiát végzett, lelkészi szolgálatra készülő diákjait oktassa. Hitler ebben az esztendőben látta be, hogy a protestáns egyházak kézben tartására felállított birodalmi egyházi szervezet csődöt mondott, s az 1934-ben megalkotott barmeni Teológiai nyilatkozat azt is világossá tette, hogy az egyébként korántsem egységes Hitvalló Egyház számottevő ellenállására számíthat az erőszakos állami beavatkozás miatt. Az ezt követő szabályozás már tudatosan – és sajnos sikeresen – törekedett az egyházi ellenállás erejének megosztására, a belső ellentétek elmélyítésére. 1939 után a Hitvalló Egyház összefogására még részkérdésekben sem volt többé esély.

A finkenwaldei intézet ilyen körülmények között hallatlanul nehéz szolgálatra készítette fel a hallgatókat. Működésének mindössze két esztendeje alatt – mivel 1937 őszén a rendőrség bezáratta – közel 180 diák fordult meg benne, s hallgatta többek között Bonhoeffer gondolatait és igehirdetését a követésről, az Isten iránti engedelmességről, az áldozatvállalás erejéről. A hírek, a forrongó egyházi közélet eseményei mindennapos témává váltak; professzoruk vezetésével a huszonéves teológusok zsinatot látogattak, pénzt gyűjtöttek a Hitvalló Egyháznak, imádkoztak a fogságba vetett lelkészekért, felemelték szavukat a zsidóságért. A Krisztus-követés kezdett konkrét formát ölteni mindannyiuk számára.

Finkenwalde a későbbiekben sorsdöntő hatással volt a hallgatók életére. Az itt végzetteket a német hatóságok különösen is veszélyesnek tartották, s a háború kitörése után szándékosan az első frontvonalba vezényelték őket. Különösen a keleti fronton, a Szovjetunió elleni háborúban estek áldozatul sokan: az egykori diákoknak több mint a fele. Valósággá lett, amit egyikük 1935 őszén egyik finkenwaldei levelében írt: „Nem marad más számunkra, mint vallani és szenvedni.”

1. áprilisában őket is követte az egykori „Főnök” – ahogyan kezdetben tanítványai szólították. Bonhoeffer 1939–40-ben került kapcsolatba a német elhárítás munkatársaival, akik közé maga is belépett. Ebből a körből indult el a Hitler elleni merénylet terve, melynek maga is részese lett. A professzor nem katonai szolgálatban, mint tanítványai, hanem koncentrációs táborba zárva esett áldozatul a náci hatalmi gépezetnek a sikertelen merényletet követő leleplezések során. Fogságából így írt menyasszonyának: „Te, a szüleim, ti mindnyájan, a diákjaim a fronton szüntelen jelen vagytok a számomra.” Hiszen tanár és hallgatók ugyanabban a sorsban részesedtek a követésben – ahogyan azt még Finkenwaldében együtt tanulták.

Dr. Korányi András