Evangélikusok

Egyházunkat, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházat úgy szoktuk meghatározni mint többszörösen kisebbségi, szórványegyházat. Ez a meghatározás nemcsak felekezeti, de nyelvi, etnikai szempontból is érvényes.

A mai Magyarországnál valamivel nagyobb területen, földrajzilag szétszórtan él és szolgál a közel 32 ezer lelket számláló, harminckilenc anyagyülekezetbe és száznál is több szórványközösségbe szerveződő egyház, amely számarányától függetlenül szerencsésen ötvözi egységbe a népegyházi és a hitvalló karaktert.

Trianon óta, a megváltozott politikai körülmények között, az „új sorshelyzetben” kialakult egy sajátosan erdélyi önazonosság is, melyben a nyelvi, nemzeti, illetve a vallási, felekezeti vonások meghatározó módon összefonódnak. Az erdélyi magyar társadalomban az is világossá vált, hogy ezt a sajátos nemzeti, kulturális, nyelvi, vallási szimbiózist, a nép és az egyház különös egybeesését feladni nem szabad. Bár a nemzet és az egyház elvileg két lényegesen különböző valóság, más-más dimenzió, erdélyi viszonylatban e kettő mégis hangsúlyosan összetartozik.

Nem kétséges, hogy az emberi egzisztencia legmélyén, az emberi lét gyökerén az emberség, a humánum van, de efölött mint egymáshoz illeszkedő „rétegek” helyezkednek el a további karakterisztikumok, amelyek együtt alkotják a személy önazonosságát.

Emberi mivoltunkat, a nélkülözhetetlen önazonosságot mélyen meghatározza, hogy éppen magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul imádkozunk, hogy történelmi tudatunkban, kultúránkban magyar nemzetrészként határozzuk meg magunkat, hogy evangélikus keresztények vagyunk. Ha ezek a „rétegvonások” sérülnek, egész emberi mivoltunk sérül, s ha az egyik elvész, szinte láncreakcióként megsemmisül a többi is. Tudjuk, hogy ha „elfogy” a nyelv, könnyen cserél az ember hitet is meg szívet is.

A Magyarország határain túl – Erdélyben és más utódállamokban – élő magyarság különböző intenzitással és mértékkel, de állandó válsághelyzetben él. Az 1920 óta érvényesülő, etnokratikus tartalmú „többségi globalizáció”, a latens vagy olykor nyílt homogenizáló politika, a nyelvi agresszió, az anyaországi amnézia, valamint a 2005. december 5-i szerencsétlen kimenetelű népszavazás mind fokozták a kisebbségi közérzet „trianoni neurózisát”.

Több-kevesebb igazság van abban is, hogy a nyugati protestantizmus végvárán élünk. De úgy is fogalmazhattam volna, hogy a magyar protestantizmus peremvidéke vagyunk, mert tőlünk keletre és délre már egészen más kultúra és spiritualitás, a görögkeleti határozza meg a társadalmi környezetet.

Ez az egész kontextus, úgy érzem, roppant nagy felelősséget és kihívást jelent szolgálatunk számára. Nagyon fontosnak tartom, hogy szórványszemléletünkben paradigmaváltás következzék be. Ne úgy tekintsünk a diaszpórára mint teherre, mint olyanra, ami attól szórvány, hogy önállóan életképtelen, és amihez kínosan ragaszkodni kell. A „csak azért is”, a „mégis” hitek lassan leépülnek; leépíti őket az idő, a változó kor, a mi közömbösségünk.

Ma még ennek a szónak, hogy „szórvány”, negatív jelentése, nyomasztó hangulata van. Elhagyatott, romos templomok képe elevenedik meg előttünk; üres padsoroké, ahol a téli hidegben néhány didergő öreg üldögél; omladozó falú parókiáké, ahol évek óta nem lakik már lelkipásztor… Lehangoló kép, szomorú tartalom, mely tele van fájdalommal, térvesztéssel, az elfelejtett anyanyelvvel, a kicserélt szívvel – általában az élet feladásával.

Egészen más szemléletre van szükség mind a középen, mind a végeken. Meggyőződésem, hogy a szórvány ajándék és lehetőség egyszerre. A szórvány, a végvár része az egésznek, Urunk pedig az egészhez küld, mert az egészre tart igényt.

A bibliai értelmezés alapján azonban átalakul a diaszpóra, a szórvány szavunk jelentéstartalma. A görög diaszpeiró (szétvetni, szétszórni) igének és az ehhez tartozó szpora, szporosz (mag) névszónak a szókörnyezete is egészen más jelentést hoz a felszínre. A diaszpeiró ige eredeti jelentése, a magvetés egyértelműen pozitív jelentésű tevékenységre utal. A magot azért hintik el, szórják szét, hogy a jól előkészített talajban megfoganjon, gyökeret verjen, a felszínre törjön, növekedjen, és ha lehet, százszoros termést hozzon. A pesszimista, szürke, negatív hangulatú szórványfogalom helyett ebben láthatjuk meg a szórványlét pozitív, bibliai értelmét.

A magvetés analógiájából kiindulva reális optimizmussal szemlélem az erdélyi magyar evangélikusság jelenét és jövőjét. Fontos, hogy amikor az erdélyi magyar szórványevangélikusság jövőjét álmodjuk, ne legyen úrrá rajtunk az „úgysem érdemes”, a „már késő”, a „nem lehet” káros pszichózisa, hanem inkább valljuk a Reményik gondolatiságából ihletett „lehet, mert kell” parancsát.

A szórvány áldás és küldetés, lehetőség és potencialitás, mert a jövő ígérete van benne. A feladat óriási, de szolgálatunk nem értelmetlen, nem hiábavaló, mert Isten ígérete kapcsolódik hozzá, mert a növekedés áldását Isten adja.

Különösen anyaországi, az úgynevezett „tömbben” élő testvéreim szívére szeretném helyezni a felhívást, hogy becsüljük meg a végeket. Szükségünk van egymásra. Egyrészt azért, mert ugyanazon az úton vagyunk vándorok, másrészt mert külön-külön csak részei, töredékei vagyunk az egésznek, s mert együtt alkotjuk az anyaországban, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban azt az egészet, amelyet magyar evangélikusságnak mondunk.

Mi, határon túlra szakadt „szórvány” nem tudunk jövőt tervezni és építeni az anyaországban élő, erősebb evangélikus háttér nélkül, a „tömb” nélkül. A tömb, az anyaországi háttér mindig a veszélyeztetett diaszpóra reménysége, támasza kell, hogy legyen, ezzel szemben a szórvány a tömb élő, ébresztő lelkiismerete, amelyre ma egyre nagyobb szükség van.

A legnagyobb közös feladat a közös hivatás lényege, amelyet tömören fogalmaz meg László Dezső: „Az ige szolgálata a legfontosabb és legdöntőbb nemzeti szolgálata az egyháznak és hivatalosainak.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök (Erdélyi Egyházkerület)