Keresztutak

Régiónk 20. századi történelmének egyik legtragikusabb fejezete a lakosság egyes csoportjainak erőszakos mozgatása, otthonától, javaitól, esetleg életétől való megfosztása. Ennek ellenére a történettudomány elég keveset foglalkozott ezekkel az eseményekkel, és ha igen, akkor is főleg a saját népcsoport sérelmeit tartotta számon – államvezetésük bűneiről, felelősségéről ritkán szóltak. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és a Budapesti Európa Intézet Kitelepítések és más népmozgások Közép-Kelet-Európában 1939–1950 – Új kutatási eredmények címmel február 28-án nemzetközi tudományos konferenciát rendezett e témakörben.

A rendezvény házigazdája, Glatz Ferenc akadémikus, a Történettudományi Intézet és a Budapesti Európa Intézet igazgatója megnyitójában a megbékélés keresésére buzdított. Arnold Suppan, a Bécsi Egyetem professzora bevezetőül a közép-európai tények és lehetőségek viszonyáról szólt. Az elmúlt században a térségben harmincötmillió ember hagyta el lakhelyét ebben az időben, s nem önszántából!

Stark Tamás, a Történettudományi Intézet főmunkatársa az európai népmozgások (és „-mozgatások!”) összefüggéseit vázolta, sok konkrétummal, az egyes országok vezetőinek háború alatti terveivel. Utalt a magyar elképzelésekre, Werth Henrik 1943-as javaslatára nemzetiségeink kitelepítéséről és a háború utáni migrációra is, valamint a „hontalan személyek” problémájára, amelynek közvetve szerepe volt Izrael létrehozásában.

Viktor Bergyinszkij, a Kirovi Egyetem professzora a sztálini korszak tömeges kitelepítéseit mutatta be, kiemelve az etnikai vonatkozásokat. A Szovjetunióban tizennégy nemzetiséget nyilvánítottak bűnösnek és telepítettek át gyakran több ezer kilométerre, egész más természeti viszonyok közé; előfordult, hogy ebbe az áttelepítettek 40%-a is belepusztult. (Az utolsó ilyen akcióra – a zsidók Szibériába telepítésére – Sztálin halála miatt már nem került sor.)

Sajnos a hivatalos szovjet dokumentumok nem megbízhatóak, fel kell használni az „oral history”-t. Bergyinszkij professzor előadásának kommentátora, Sz. Bíró Zoltán, a Történettudományi Intézet főmunkatársa felhívta a figyelmet az e témában az utóbbi három évben megjelent kiadványokra. Nem szabad összekeverni az elhurcoltak kategóriáit, a gulágot a kényszertelepesekkel – fejtette ki. Fontos előzménynek tartja a félmillió lengyelországi zsidó 1915-ös, a cári hadvezetés általi keletre hurcolását, és beszélt a többszörösen áttelepített csángók tragédiájáról.

A délutáni ülésszakot Du�an Kovač, a Szlovák Tudományos Akadémia alelnöke nyitotta meg, majd Andreas Schmidt-Schweizer, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa előadásában azt vizsgálta meg, hogyan vannak jelen az 1939–1950 közötti német népmozgások a német történetírásban és közgondolkozásban. Beszélt az áttelepültek szövetségeiről, az „elvesztett kelet” utáni nosztalgiáról, majd a ’60-as évek változásairól, a múlttal való szembenézésről. Mint kifejtette, ezután már a németek kiűzését a holokauszttal együtt tekintik; nagy szerepe volt ebben a pereknek (Eichmann, Auschwitz). Elmondta, hogy a rendszerváltás óta már van kooperáció a volt szocialista országok történészeivel (sajnos Magyarország és Jugoszlávia a legkevésbé feldolgozott e téren), és megindult az „össznémet emlékezési offenzíva”. Andreas Schmidt-Schweizer befejezésül európai kooperációt sürgetett a történeti kutatásban.

Tóth Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatóhelyettese tartotta az egyetlen teljesen magyar tárgyú előadást Földreform – internálás – belső telepítés Magyarországon 1945 után címmel. Legtovább az úgynevezett sváb kitelepítéssel foglalkozott, sok körülmény megvilágításával segítve a több évtizedes homály eloszlatását történelmünk e nem túl dicsőséges epizódja körül. A jelenlévők hallhattak internálótáborról, ahonnan a szabadon eresztettek sem térhettek vissza saját házukba, és hallhattak arról, hogy a kényszermunka után kapott bért esetenként szovjet emlékműre kellett költeniük. Tóth Ágnes elemezte a telepesek összetételét, a „székely vármegye” tervét, az újgazdák szerepét is.

Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója az 1944–48 közötti szlovák–magyar népmozgásokról adott elő. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása nagy sérelmeket okozott a felvidéki magyarságnak – mondta. Megdöbbentő adatokat ismertetett (például 544 ezer magyarból 416 ezer jelentkezett „reszlovakizációra”, Kassán 716 magyart vádoltak egyetlen perben stb.), a végül lezajlott lakosságcserét magyar „sikernek” tudva be. Elhangzott, hogy 1947-re létrejött bizonyos ellenállás a területen: kialakultak magyar illegális szervezetek és sajtó is, mégis 42 ezer magyart telepítettek át a Szudéta-vidékre.

Michael Portmann, az Osztrák Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának munkatársa azt elemezte, miként alakult a vajdasági népmozgások és migrációs politika kapcsolata ezekben az években. Ellentétben a Kárpát-medence más területeivel, itt vér folyt az erőszakos népmozgatások során. Az áldozatok számát illetően a különböző források ellentmondanak egymásnak; kivégeztek több lelkészt is. Érdekes módon előfordult németből magyarra való nemzetiségváltás is. Később enyhült a jugoszláv nemzetiségi politika, de a Vajdaságban – 230 ezer délszláv telepessel – ma a népesség 65%-a szerb!

Az előadásokat követő vita gazdag volt tanulságokban, alkalmat nyújtott különböző nézetek ütköztetésére és az előadók mondanivalójának kiegészítésére. Nyilvánvalóvá vált, hogy nagy lakossági csoportok kitelepítése, esetleg kicserélése – amely a tárgyalt évtizedekben oly széles körben folytatott gyakorlat volt – nem lehet etnikai kérdések megoldása. Szenvedést okoz emberek tömegeinek, és nehézségeket támaszt nemcsak a befogadó, de a „megszabaduló” országnak is – és nem csak gazdasági tekintetben. Felvetődött, hogy ezt akkor nem látták-e, s ha igen, volt-e tiltakozás a többségi társadalom részéről. Több hozzászóló említett ilyen hangokat – utalva az evangélikus egyházra is.

Glatz Ferenc összegezve a konferenciát megállapította, hogy ugyan még a kutatás kezdetén vagyunk, de óriási az előrelépés. Ma szabad a kutatás, de széttagolt, nincsenek nagy projektek; ezen az európai összefogás segíthet. Arnold Suppan professzor zárszavában megköszönte a részvételt az eredményes tanácskozáson, amelyet remélhetőleg újabbak követnek majd.

Róbert Péter