A hét témája

A „tökéletes egyenlőség és viszonosság” a felekezetek egymás közti viszonyát írta le a „vallás dolgában” született 1848/20. törvénycikkben. Ma, amikor a boszorkányszövetség jogilag éppen olyan egyháznak számít, mint bármelyik több száz vagy éppen ezer éves hagyománnyal rendelkező történelmi egyház, talán nem érzékeljük ennek a törvénynek a történelmi jelentőségét. Pedig a protestánsok számára e törvénycikk hozta meg az évszázadok óta hőn áhított egyenlőséget 1848 tavaszán.

A vallásegyenlőség kodifikálásáig hosszú út vezetett. A türelmi rendelet (1781) tette lehetővé a magyarországi protestánsok számára a szabad, nyilvános vallásgyakorlatot. Egy évtized alatt 272-ről 758-ra emelkedett a protestáns gyülekezetek száma. A II. József halála után összehívott 1790–91-es országgyűlés 26. törvénycikke megerősítette a türelmi rendelet által a protestánsoknak biztosított jogokat. A jogi különbségek azonban megmaradtak az „uralkodó” (praedominans) katolikus és a „bevett” (recepta) evangélikus és református egyház között.

A reformkori országgyűlések idején a vallásegyenlőség ügye túllépett a felekezeti kereteken, és politikai üggyé vált. Deák Ferenc 1833-ban így fogalmazta meg a liberális ellenzék álláspontját: „A polgári társaság czéljaival egyező minden szabadságot és így a vallás szabadságát is, sérthetetlen szentség gyanánt tisztelem.” 1830-ban a katolikus Beöthy Ödön tizenkét pontban fogalmazta meg a protestánsok követeléseit. Több sikertelen próbálkozás után az 1844/2. törvénycikk szabályozta a tizenkét pont szellemében a protestánsok jogait, de formálisan továbbra sem mondta ki a felekezetek egyenlőségét.

A márciusi forradalomra villámgyorsan reagáltak a protestánsok. Üdvözölték a kialakult új polgári állam vívmányait. A debreceni székhelyű Tiszántúli Református Egyházkerület március 22-én megfogalmazott tíz pontja az egyenlőség és viszonosság mellett az állami dotáció igényét is megfogalmazta. A korabeli viszonyok között szinte elképzelhetetlenül gyorsan formálódott meg a 20. törvénycikk szövege, amely az egyenlőség mellett ígéretet tett arra, hogy „minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek”. A dotáció módjáról a vallás- és közoktatásügyi miniszternek kellett egyeztetnie az egyes felekezetek képviselőivel.

A „tökéletes egyenlőség” következetes keresztülvitele 1848-ban lehetetlen volt. (Ezt csak száz évvel később sikerült megvalósítani máig hatóan tragikus módon a magyarországi egyházak kifosztásával és [párt]állami elnyomásával.) A magyarországi protestánsoknak az államhoz való viszonyát az autonómia jellemezte. Állami támogatást nem kaptak, nagybirtokokkal és jelentős vagyonnal nem rendelkeztek, de egyházkormányzatukat önállóan intézhették, püspökeiket maguk választhatták, iskoláikat saját tanterveik szerint működtethették. A katolikus egyház ezzel szemben hatalmas vagyonnal bírt, az állam irányításában főpapjai révén aktívan részt vehetett, de belső ügyeinek intézésében – a sekrestyésnek is gúnyolt II. József kora óta – nem volt önálló. Püspökeit az uralkodó nevezte ki, iskolái állami tanterv szerint működtek, birtokai nemcsak hatalmat és jogokat, de kötelezettségeket is jelentettek. Katolikus egyház és állam ezer szállal kötődött egymáshoz, egymástól kölcsönös függőségben.

A katolikus egyház hierarchikusan és klerikusan szerveződött, míg a protestánsok egyházkormányzatának alapjai a világiak aktív részvételén nyugvó választásokkal létrehozott önkormányzati szervezetek voltak. Az egyenlőségtől a katolikus egyház a birtokait, a protestánsok pedig az autonómiájukat féltették, és továbbra is tartottak a katolikusok számbeli és anyagi fölényétől. Az 1848-ban hatalomra került liberális ellenzék nem tudta elképzelni, hogy népképviseleti alapon nyugvó országban zavartalanul működhessen egy hierarchikus szervezet, ezért a katolikus egyház „képviseleti” alapon való átszervezését és a laikusok egyházkormányzatba való bevonását szorgalmazta. A katolikus autonómiakísérletek azonban kudarcot vallottak 1848–49-ben.

Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter legalább a protestánsokkal igyekezett megegyezni a 20. törvénycikk végrehajtásáról. A pesti protestáns lelkészek már 1848. március végén nem hivatalos megbeszélést folytattak a Batthyány-kormány minisztereivel, köztük Eötvös Józseffel. Kezdeményezésükre sajtóvita zajlott le az állami támogatás és az autonómia kérdéséről. 1848 szeptemberében Eötvös József értekezletre hívta meg a protestánsok képviselőit. Az értekezleten a reformátusok is elfogadták egyetemes közgyűlésünk azon határozatát, amely kimondta, hogy a protestánsok számára az autonómia fontosabb, mint az állam anyagi támogatása.

Az 1848. márciusi forradalom új politikai rendszer alapjait teremtette meg hazánkban: a jogegyenlőségen nyugvó polgári államét. Az evangélikus egyháznak is ehhez az alapvetően új helyzethez kellett alkalmazkodnia. Bár az állam anyagi támogatására 158 évvel ezelőtt éppúgy rászorult volna egyházunk, mint ma, mégis mindennél fontosabbnak tekintette önállóságát. Felismerte, hogy a 19. századi politikai liberalizmus által képviselt szabadságeszmény nem feltétlenül tartja tiszteletben az egyház szabadságát, amely az evangélium hirdetéséhez elengedhetetlenül szükséges.

Dr. Kertész Botond