Napról napra

Mózes azt felelte Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. 2Móz 3,11–12a (ApCsel 16,9–10; Mk 12,1–12; Róm 5,1–5/6–11/; Zsolt 38) „Ki vagyok én?” – kérdezhetjük egy kis félelemmel mi is, amikor Isten feladatot bíz ránk, amikor elhív bennünket. Ha nem is arra, hogy Izrael népét kivezessük Egyiptomból, „csak” hogy helyt álljunk a gyülekezetben mint lelkész, presbiter, hitoktató, gyülekezeti tag, egyszóval mint Jézus tanítványa. Hogy is lennénk méltóak Isten belénk helyezett nagy bizalmára…? Egyedül valóban jogos lenne a félelem, a bizonytalankodás, a megfutamodás. De itt a biztatás, mert Isten mindig „gondol irgalmára” (vö. ma böjt 2. vasárnapja van), s az ő erejével feltöltve már nem az számít, hogy én ki vagyok, hanem hogy kinek az ügyében akarok cselekedni.

Jézus így szól a meggyógyítotthoz: „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten.” Ő pedig elment, és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus. Lk 8,39 (Zsolt 116,7; Jer 26,1–3.7–16.24; Jn 12,37–43) Ha jó orvosra találunk, szívesen elmondjuk ismerőseinknek, barátainknak, hogy bátran forduljanak hozzá ők is, mert felkészült, emberséges, és legfőképpen mert segített a bajunkon, meggyógyított minket betegségünkből. A gadarai megszállott azzal az Orvossal találkozott, aki azért jött erre a világra, hogy minket is meggyógyítson. Jézus Krisztusban Isten „nagy jót” tett, a legnagyobb jót cselekedte velünk! Kérjük őt, hogy beteg, bűnös életünket vegye kezébe. S hirdessük is őt, mert nagyon-nagyon sok az elveszett, a beteg, a szenvedő. A világnak csak Krisztus lehet a meggyógyítója!

Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét. Ézs 57,15 (2Kor 3,4; Jób 2,1–10; Jn 12,44–50) Egy nagy hatalmú vezető, egy vállalatigazgató csak ritkán szán időt, energiát arra, hogy törődjön (egyáltalán szóba álljon) az alacsonyabb beosztású dolgozókkal. Talán nem is érzi méltónak, hogy kilépjen az iroda falai közül, és az alagsori műhelyben tegyen látogatást… Mennyivel nagyobb az Isten és az ember közötti szakadék – Isten szentsége és az ember bűne között nincs átjárás. Vagyis nem lehetne, de Isten kegyelméből elkészítette ezt a „hidat” Jézusban. A magasságban lakozó Isten odalép a legkisebbhez is Jézus személyében. De ne fussunk el e két szó mellett (főleg ne böjtben!): alázatos lélek…

Jézus Krisztus mondja: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Jn 14,26 (Jer 51,50b; 2Móz 17,1–7; Jn 13,1–11) A hívő ember is naponként szembesül korlátaival. Tudásban, erőben kevésnek, bátorságban, fájdalmak elviselésében, a kísértések elleni harcban gyengének bizonyulhat. Arról, hogy ne magányos harcot vívjon, Isten gondoskodott: Pártfogót, vigasztalót küldött. Az, hogy meg tudunk még állni a hitben, nem minket dicsér, hanem a Szentlélek munkája életünkben.

Ne ejts rémületbe engem, légy oltalmam a veszedelem napján! Jer 17,17 (Ef 4,15; 1Jn 1,8–2,2/3–6/; Jn 13,12–20) Jeremiásnak az Istennel való bensőséges viszonya az egyik legcsodálatosabb történet az Ószövetségben. Sokat gyötrődött, amikor saját népét kellett vádolnia, pusztulásról kellett prófétálnia, vagy amikor attól félt, hogy hamis prófétálással vádolják meg. De nem menekülhetett el a küldetése elől. Ebben az igében is ahhoz fut védelemért, aki a félelmetes igéket adta az ajkára. Jeremiás tudta: az igazán nagy veszély (szó szerint „életveszély”) az, ha nem Isten felé, hanem az ellenkező irányba kezdünk el futni, érjen bármi, jó vagy rossz…

Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg a nyomorultak reménye. Zsolt 9,19 (Jak 2,5; Lk 9,43b–48; Jn 13,21–30) A kampányok leggyakoribb „témája” a szegények, idősek, nélkülözők helyzete, amelyen radikálisan változtatni kell. Sajnos azonban csak átmeneti téma, mert a kampány elmúltával nem sok minden valósul meg az ígéretekből, a „szegény”, a „nyomorult” úgy érezheti: „örökre elfelejtve” marad… A 9. zsoltár Isten igazságosságát hirdeti, aki előtt minden ember egyformán értékes, drága, aki nem kampányszeretettel szeret és ajándékoz meg bennünket, hanem nap nap után, feltétel nélkül. Mióta Krisztusban beteljesítette a Messiásról szóló ígéreteit, elmondhatjuk: élő reménységünk van.

Jézus Krisztus mondja: „Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.” Jn12,47 (Ézs30,18b; Gal 2,16–21; Jn 13,31–35) Ez az ige nem ad felmentést az alól, hogy meg kell tartanunk Jézus nekünk szóló tanítását. Sőt épp ellenkezőleg! Hiszen ő annyira szeret minket, hogy emberré lett, hogy hasonlóvá legyen hozzánk, tanít az Isten országáról, az emberi élet értelméről, minden cselekedetével az Atya szeretetét ábrázolja ki, végül pedig elveszi a jogos ítéletet rólunk, és helyettünk hal meg a kereszten – indítson minket szeretetből fakadó engedelmességre és szolgálatra a menteni jött Krisztus.

Kőháti Dorottya